Sziszifuszt-hangzik a mese-boldognak kell
elképzelnünk.Minden bizonnyal.Ám
őt is fenyegeti az irgalom.Sziszifusz-és a
munkaszolgálat-,igaz,örök;de nem
halhatatlan a szikla.Göröngyös
útján,annyi görgetés során
végül is elkopik,és Sziszifusz
egyszerre azon kapja magát,hogy
szórakozottan fütyörészve
réges-régen már csak egy szürke
kődarabot rugdal maga előtt a porban.
Ugyan mit is kezd vele most?Nyilván lehajol
érte,zsebre vágja,hazaviszi-hiszen az
övé.Üres óráiban-és most
már csupa üres óra
várja-bizonyára elő-előszedi
még.Nekiveselkedni,hogy fölfelé
görgesse,a csúcsok magasába,persze
nevetséges lenne:de
hályogosodó,vén szemével
el-elnézegeti,mintha most is a súlyt,a
fogást latolná még.Ráfonja
reszketeg,érzékeny ujjait,és
bizonyára markolja még a végső,a
legutolsó nekirugaszkodás pillanatában
is-amikor élettelenül lefordul majd az
iratszekrénnyel szemközti
székről.