Pajzán versike
Modern kislány vagyok, nagy hibákkal
teli,
a foglalkozásom nem háztartásbeli.
Főzni én nem tudok, mosáshoz nem
értek,
a házimunkához csöpp kedvet sem
érzek.
Viszont egyet büszkén bemerek vallani,
sok mindent nem tudok, de van ám valami:
Amihez viszont én oly pompásan
értek,
mint kevés lány, asszony ezen a
vidéken.
Mert tudom azt tenni bármiféle
pózban,
közepesen, gyorsan és lassú
tempóban.
Tudom oldalt, fekve, bedőlve és
háton,
mindig úgy csinálom, ahogy jónak
látom.
Tudásom e téren több mint
tökéletes,
s hogy hason is tudom, az csak természetes.
Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt
én,
mivel tanítóm volt egy fiatal
legény.
Fiatal volt, mégis jól megtanított
Ő,
igaz, én se voltam olyan tudatlan nő.
Bevallom, nekem is borsódzott a hátam,
mikor a fiúval először
próbáltam.
Eleinte azt hittem, leszakad az ég is,
lihegtem, szuszogtam, de csináltam még
is.
Idővel rájöttem, mi ennek a titka,
s feltárult előttem mindennek a nyitja.
Később már én olyan rutint
szereztem,
hogy a tudásommal pénzt is kereshettem.
Csináltam én reggel, jó korán
felkelve,
ilyenkor van ám az embernek rá kedve.
És nagyon boldogan, vidáman
műveltem,
még estefelé is, míg el nem
szédültem.
Lehullt rólam ruha, mint fazékról a
zománc,
a testem olyan volt, mint a fénylő
topáz.
Akad, aki gumisapkát húz a fejére,
viszont ez a gyönyört csökkenti
felére.
Ez az én gyengém, mit el kéne
hallgatnom,
én a nedvességet érezni akarom.
De hát mit nevettek, nem kell ezt
megszólni,
és nem is kell mindjárt a rosszra
gondolni.
Nincs abba semmi, amit elmeséltem,
ha hiszitek, ha nem: az ÚSZÁSRÓL
beszéltem!