süt a nap keresztül az éjjeli
homályon,
csukott ajtómat csendesen kitárom,
s ahogy az égboltot belátom,
nem számít többet életem s
halálom,
az akaratomat várom,
fogaimat összezárom,
utamat vacogva járom,
de legalább haladok.
mellettem fapadok,
néha apadok,
mint a folyók tavasszal,
rámnéznek messziről, meghúzott
ravasszal,
de nem is céloznak, csak úgy tesznek,
időbe telik, míg végleg eleresztek,
mindent és mindenkit, de akkor ők is
engem,
tudják már régen, hogy merre kell
mennem,
egyedül a déli fák közé, ahol
rám már várnak,
ismerős ismeretlenekkel vágunk a
végtelen világnak...