Talán végre vége!
--------
Hiábavalóságok
Mintha kicsiny házak
világítanának
felém a dombról.
Szomorú emlékek,
elveszett remények
fájnak a múltból.
Apró bánat-fények
- vajon mit mesélnek?
Elrévedve bámulom,
s történetük hallgatom.
Sok gyertya csak azért ég,
mert ez szokás nagyon rég.
- Kilátogat a család,
mint egy vidám társaság.
Van, hol pár szál friss virág,
s csendesen áll sok barát;
hisz merész volt és bohó
- az ifjú is halandó.
Van ahová nem jutott,
s a fejfa is megkopott.
Nem jön ide senki rég,
visszatart a messziség.
Fáradt öreg nénike
gyertyát tesz a sirra le,
könnyek között meggyújtja:
férjét, fiát gyászolja.
Én is vittem virágot,
símogattam fejfátok.
Könnytengerek elfolytak
- senkit vissza nem hoztak.
Eljött most egy pillanat,
s rámtört az a gondolat,
hogy egyszer mi is elmegyünk,
s nem tudjuk mit hoz végzetünk.
Talán majd fölöttünk égnek
pislákoló gyertyafények
- bánat lámpása.
S csokrokat is hoznak,
kik tőlünk búcsúznak
- de már hiába.
Annak mindegy, aki már nem él,
hogy milyen rajta a szemfedél.
Aki itt marad, annak fontos,
hogy lássák rajta, milyen gondos.
Én, ha egyszer majd elmegyek,
virágot rám ne tegyetek!
Amíg itt vagyok köztetek,
addig tudjam, hogy szerettek!