Álmomban a szemedbe nézhettem, Uram,
először, mint dacos kisgyermek,
vádlón,
megfeszülve álltam tekinteted, a fejem olyan
felvetett formán; s te néztél,
csendesen, fájón,
de mosolyogva,
végül lehajtottam fejem, mert érteni
véltem
mindent, a kérdéseket ki nem mondva,
ott álltunk ketten, de egyedül féltem:
mikor kezed súlya már vállamat nyomta,
elkomolyodva
emelted fel az államat, s most te
néztél szemembe,
s bár a te pillantásod is könnyek
súlyozták,
sírni csak én tudtam - Te
bólintottál helyette,
nem kellett mondanod, a mozdulatok mutatták -
Nálad senki sem magányosabb.