elkezdtem írni egy verses
elbeszélést... ez itt az előhangja
neki (kicsit hosszú, de állítólag
jó ;-) :
A homunculus születése
(előhang egy regéhez)
Ott fönn a dómban, túl szűk
lépcsők során,
hol meg-megbotlik a buzgó zarándok,
átkozva enmagát, hogy hajdan ostobán
felindult szívvel messzi földre
vágyott,
( Volt bár otthon háza s tűzhelye,
elhagyta mégis, kit üdvössége
várt, ott,
nagy útja végén. Kérlelte jó
neje,
de nem maradt, hisz vonta őt az út.)
s most dohos kövön koppan feje,
felpillant, vélvén, zsákutcába
jut;
a sötétségből részt markol
szeme
s pillantása az éjben szertefut ;
ott fönt, hol egy szent kísértete
bolyong őszönte, holtak
éjjelén,
rózsafüzért morzsolgat csontkeze,
tekintetében néha felizzik a fény
s felváltva osztogat áldást és
átkot;
az árnyakban neszez seregnyi éji
lény:
csúf denevér csapong, halálmadár
szálldos
hívva a frissen holtak szellemét;
ott fönt tehát, de most kissé
megállok:
Olvasó, ha neked elég a puszta lét
s nem szomjazol ősi mély tudásra
vagy
ha visszarettensz hallva csontzenét,
hát elbocsátlak akkor én: Maradj!
Csak az kövessen útamon ki bátor,
a por foglya maradjon a rab,
de hogyha az örvénylő messzeségbe
vágyol
jöjj, testvérem, végig az
útamon,
fellebben majd a titkot rejtő fátyol
s a szent sziklazár is majd lehull.
Ott fenn a dómban áll egy ó szobor.
Porlepte márvány, gótikus alak.
Hamar elszáll a szélfútta homok,
a kő sok ezredévig megmarad,
ez még tovább. A tűnő
századok
nem tűntették el kurta mosolyát,
s azt sem, mi kőszemében ott ragyog,
a messzi izzást. Ne kérdezd okát,
hogy miért e fejedelmi tartás,
a büszke póz, e fenséges tekintet,
kőben pihenve is nemes kitartás,
a megvetés, amellyel figyel minket,
miért e gúnyos, furcsa félmosoly
a kőúr arcán? Jobbra, a szobor
Oldalánál kicsinyke tábla, rajta
Gótbetűk:
"Lelket a szelíd anyagba
Az ember lehellt. Hogy újra kő lett,
köszönjétek az isteni
erőnek."
A szobor balján régi könyv hever,
egy mozdulattal kezedbe véve fel
a lapjairól megismerheted
a régen lejegyzett történetet:
"Sötét és fény kezdetben
egybefolytak,
tükröződött a tegnapban a
holnap,
lángban a nap, e versben a világ.
Így művelhettek szent alkímiát
a bölcs pogányok és a
hűtlenek.
Egyként tisztelte az égi Nevet
rút bogumil és a szelíd kathár,
hajdan, mikor még állt a vár,
Montsalvat. A tiszta forráshoz,
sereglettek a jó Amfortashoz
lovagok, balgák és szerelmesek,
tanulni rejtett, nagy művészetet.
Tudták jól, hogy összefügg itt
minden
és a legapróbb barom is isten.
Látták, hogy a legegyszerűbb forma
a mindenséget is magában hordja.
s hogy mennyi apró, finom
változásból
állt össze a betlehemi jászol .
A tiszták mégis többre vágytak:
megtalálni a legtisztábbat.
Szent mennyegzőt így ülhetett
ész és anyag, Nyugat s Kelet.
Az Adam Kadmónnal vajúdva,
a látszat fátylán
általbújva
megfejtették a titkokat.
Jaj, teremtmény. Jaj s iszonyat.
A legtisztább vágy a legocsmányabb
bűnné lett. Sötét varázslat,
ocsmány tudás, démoni elme
szórt homokot a gépezetbe:
az örök ember-isten helyett
csupán a sárból vétetett
szánandó, gyenge, csöpp emberke
lett kreatúrájuk modellje.
Ahogy a lény életre döbbent
a kastély kapuja megzörrent:
egy kerúb állt ott, égi
szörnyeteg,
kegyetlen angyal. Most mégis könnyezett,
ahogy a rémült bölcsek közé
lépett.
Égi szót szólt a teremtménynek;
az ránézett s már túl jól
értett mindent,
a teremtés bűnét, a
bújkáló Istent,
az angyal bánatát. Már látta,
miféle gőg hozta világra.
Elfordult az angyaltól. Felállva
rá se nézett a bölcsek
táborára.
A kitárt kapun némán haladt át,
utána még hosszan látták torz
alakját,
végül már azt se. Az évek
teltek,
de hírét se hallották többé a
gyermeknek.
Mi már így leltünk rá:
hűvös anyaggá válva.
A teremtmény most kőszoborként
várja,
hogy kiöntsék csészéjüket az
angyalok
és táncra keljenek a lelkes
állatok."
Eddig a könyv; igaz történetét a
lénynek
a hajdani szerzők mégse sejthették
meg.
Amit a jó szerzetesek leírni se mertek
lesz majd a magja elbeszélésemnek,
Az elrejtett lényeget, a titkos mesét,
a homunculus útjának kezdetét
és végét elmondom mind, hűen,
néhol ijesztően, néhol
gyönyörűen.
No rajta hát: történetem során
áthaladunk a menny összes bugyorán
végigjárjuk a földi poklokat,
bármily rémisztők; hol
hősöm elhaladt
mi végig fogjuk őt útján
követni
s ha kietlen ez út, hát nincs mit tenni,
én feltárom csak a nem-sejtett
valót,
ostobaság a csúf képekért,
tyrannos-mód,
az ártatlan, de hű tükröt
okolni.
A valóság törékeny, kényes
holmi:
Ha hozzátennék, jót vagy rosszat, az
legyen,
tetszéstek szerint a bűnöm vagy az
érdemem.