Pálfordulat
Jöhet Plácid és Múzó
vagy maga Plácido Domingo
az öblös hangú nyúzó,
legyintek csak. Viszonyom
plátói feléjük, szívemet
elrabolták, csípőm ringó
ívét – egyre terebélyesebb
–
más szorítja magához.
Nappal kóbor lovagként
kávét főz, visszanyom
a párnára – aludj még. Ő
áthoz
ezt-azt, hogy menjen a munka,
nálunk kap a liba is enni,
aztán kalapál egyet, bár helyesebb
ha azt mondom: alkot.
Ujja nyomán életre kel a gép
s a testem. Tetten érem magam,
szorul a hurok, hát átvonulok
a másik szobába. Kapunk a
fejünkre, persze, határidő,
miegymás, s mi egymást szorítva
tesszük, ami egy más galaxisban
tehető.
Menni
és pláne tenni-venni kéne,
ablakot pucolni, a nép
már megint éhes, kékes,
azt mondja, világoskék ma. Színeket
lát ő, formákat én.
Fordítva
rántja fel a pólót,
röhögünk, köszönöm,
jóvót.
Maholnap a liget fölött
fújjuk a szappanbuborékot,
mér ne?
Hiszen az ember képes.
Ideköltözött,
odaköltözök.