Julio Cortázar
A Te mélyebb bőröd
Minden szerelmes emlékezet őrzi a maga
Bűnbánó Magdolnáit, és az
enyém - tudd meg ott, ahol vagy -
a szőke dohány illata, amely
visszaröpít a te kalászba
szökkenő éjszakádba, a te
mélyebb bőröd
szélrohamába.
Nem az a dohány, amit leszívunk, a füst
ami torkunkat tapétázza ki, hanem az a
bizonytalan, kétértelmű illat, amit a
pipa hagy az ujjakon, s ami az egyik pillanatban, egy
vigyázatlan mozdulatnál felemelkedik a maga
élvezetostorával, hogy felágaskodjon
tőle az emléked,
a hátad árnyéka a lepedők
fehér vitorlája előtt.
Ne nézz rám a távollétből
azzal a kissé gyermeteg komolysággal,
amelytől olyan lett az arcod, mint egy fiatal
núbiai fáraó maszkja. Azt hiszem abban
mindig egyetértettünk, hogy csak az
élvezetet
és az alkohol érzéki mulatságait,
meg az éjféli kihalt utcákat fogjuk
megadni magunknak. Belőled annál
többet tartogatok magamban, de az emlékben
meztelenül és felgerjedve térsz vissza
hozzám,
a mi legbiztosabb bolygónk az az ágy volt,
ahol lassú, uralkodó geográfiák
születtek utazásainkból,
a sok kedves vagy vonakodva megtett
partraszállásból, a
gyümölcskosarakkal vagy lapuló
íjászokkal teli
követségekből, és minden egyes
tócsát, minden egyes folyót és
minden egyes síkságot kimerítő
éjszakák hosszú során
hódítottunk meg,
szövetségesek vagy ellenségek komor
országgyűlései közt. Ó
önmagad utasa feledőgép!
És akkor egy szórakozott mozdulattal
végighúzom kezem az arcomon, és az
ujjaimon érződő dohányillat
ismét elhoz téged
hogy kiszakítson engem ebből a megszokott
jelenből, és antilopnak rajzol ki
téged annak az ágynak
mozivásznán
ahol egy futó találkozás végtelen
hajóútjait éltük át.
Párhuzamos nyelveket tanultam meg veled; a tested
mértanának a nyelvét, mely
reszkető tantételekkel telítette a
számat és a kezemet, a te másfajta
beszéded nyelvét, a
szigetlakónyelvedet, amely oly sokszor zavarba
ejtett engem.