Ez a teutoburgi rengeteg,
melyet Tacitus rajzolt,
ez itt a klasszikus mocsár,
hol Varus bentragadt volt.
Hős Hermann, a keruszk vezér,
itt verte őt le bátran,
a német nemzeti erő
győzött e pocsolyában.
Ha Hermann akkor nem nyer itt
s azok a szőke hordák,
német szabadság nincs tovább,
lehetnénk római szolgák!
Római nyelvet és szokást
uralna szép hazátok,
Münchenben égne a Veszta-tűz,
s quiritek volnának a svábok!
Hengstenberg haruspex volna és
ökrök belébe vájna,
Neander augur volna és
madárrajokra várna.
Birch-Pfeiffer terpentint inna, mint
hajdan a római dáma.
(Azt mondják, hogy a vizelet
illatosabb utána.)
S Raumer nem német szimpla lump,
ő Lumpácius volna,
s Freiligrath, mint Horatius,
ma rím nélkül dalolna.
S a goromba koldust, Jahn apót,
úgy hívnák: Grobianus.
S mehercle! latinul szólana
Massmann is: Marcus Massmannus!
Az igazság barátait
a cirkuszi homokban
oroszlán marná, s nem kutyák
a kisebb hirlapokban.
Egy Nero, s nem három tucat
országló nyomna minket,
s dacolni poroszlóival
fölvágnánk ereinket.
Schellingünk volna Seneca,
és úgy pusztulna, titkon.
S Corneliusnak mondanánk:
Cacatum non est pictum.
De hála! Hermann nyert csatát,
nagy diadalt arattunk,
hullt Varus és a légiók,
s mi németek maradtunk.
Igen, a nyelvünk is megmaradt,
német maradt tovább is,
a szamár nem lett asinus,
és sváb maradt a sváb is.