nagy dolgok
úgy szokott lenni, hogy amikor éppen
fürdeni kezdek,
te bekéredzkedsz hozzám a
fürdoszobába, hogy neked most kell,
nem tehetsz róla, s már ülsz is a
kávára.
illedelmesen végigvárom (esetleg
diszkréten pancsikolva) a folyamatot,
észrevétlenül bele-beleszagolok a
levegobe,
te kezet mosol, majd kimész, mindent gyorsan,
sokáig ne zavarj
(ami bent marad, bent marad, máma ilyenek a
fürdoszobák).
eleinte mosolyogtam magamban, hogy né, micsoda
őszinteség virágzik itten
közöttünk,
szép dolog, ilyen vagyok, elöttem ezt is
lehet, semmi sem idegen tőlem sem, ami
emberi,
de legközelebb “már megint
most?”-tal fogadtam szégyenlős
mosollyal előadott, sürgető
kérésedet.
“miért szarsz mindig akkor, amikor
fürdök?” – kiáltottam
végül, idáig jutottunk,
de ne hidd, hogy haragszom, még ha morcosan is
adtam elő mindezt,
tulajdonképpen csak azon bosszankodtam, hogy
miért nincs külön a vécé
(nyomorult világ),
de már ezen is túl vagyok.
örülök ennek az egésznek –
ugye, elhiszed?
ma már nem nézem, hogyan kap kezed a
papír után, hogyan nyúlsz hátra
és babrálsz egy ideig,
félrenézek, a csempét bámulom (s
nem azért, mert nem vagyok kíváncsi
rád),
ma már nem faggatlak, megcsókolt-e x. vagy
csak soha nem akarod bevallani,
hagyom a titkaid, ha vannak, s messzebbről
nézve rád, tisztább alakodban
csodállak,
te emberebb, távolibb, nőbb lettél
szememben, persze nem csak a vécé miatt,
de valahogy akkor rémlett fel előttem annak
az értelme is, hogy bármi lesz is, és
bármi volt,
és ha mindent megunva én egyszer téged,
te engem, fűvel, fával,
szóval még akkor is, valami
időtlenség van már
közöttünk,
és én már, mint valami
mániákus költő, mindenből,
mindenedből újra- és
újraköltelek.