Őszi párbeszéd
"Csak egy falevél vagyok én,
Sodorja testem őszi szél,
Eső zuhogva veri lelkem,
Így, a porban múlik életem."
"Nem vagy korhadó levél.
Bár játszik Veled szeszélyes őszi
szél.
De élsz. Suhansz. Szállsz nevetve.
Utad előtted. Társaid a porba hullnak
remegve."
"Lábak taposnak, kezek tépdesnek,
S az őszi szél öl meg engemet,
S csak a költőt ihletem én meg,
Más mellettem, mindig elmegy."
"Te nem. Te élsz. Harcolsz az
álmodért.
Tudod, a jövő terem Neked még
babért.
Átrepülsz magas hegyek felett.
Lenézel. Látod az életemet.
Lehajolsz. Kezed puhán összezár.
Benne remeg minden, az egész világ.
Ott remegek félve. Bár tudom, nem törsz
össze.
Jó itt Veled. Indulnom kell mégis. Te
jössz-e?"
"Számodra is egy vagyok csupán az
avarból,
Egy levél a sok közül, mi
fájón dalol,
Szél zúgása elviszi hangom messzire,
És ehullok a sárba örökre.
Eső esik, sírva ázok,
Fáradt szél fúj, fáról
hullok,
Ősz színével vagyok festve,
Barna-vörös-sárga
színekbe."
"Kicsit még várok. Az életem
lassan végetér.
Hiszen én is csak ez vagyok. Egy bolondos
zöld levél.
Taposnak téli csizmák. Egy kutya elkapar
Meghalok. Érzem meghalok hamar. "
"Férgek eszik holttestemet,
Hernyók rágtak életemben,
Sose voltam, veled, csendben,
Eldobtál, s a földre estem.
Egy voltam a sok közül,
Síró szellő fújt a
fáról,
Tapos csizma, vág olló, fém,
Csak egy falevél vagyok én."
"De Te élsz. Te örök
kóborló levél.
Tanultál tőlem valamit. Ez számodra
remény.
A szél kényének-kedvének
kitéve láss. Hallj. Tapasztalj.
És ha az ég úgy akarja.
Találkozunk. Ha bölcs leszel.
Tavasszal."