Betegség ez, vagy ilyen szörnyű
már a világ, ilyen roppant tér
szorít minket e földön, ilyen nagy
bősége van minden hiányának, ily
sokan találják meg keresésük
célját, ennyi idő alatt idáig
jutottunk?
Ellökni, hogy megfogérinthesd,
ostobának tűnni, hogy bölcsnek
lássanak, befordulni, hogy láss kifelé,
megőrizni mindazt ,amit adni tudsz, akarsz, mi
lett veled fiatalság? Romlott voltál mindig,
emberből éltél és haladtál
előre emberek szenvedésén, mígnem
gyönyörű lettél és beteges,
kívánatos és félelmetes,
végső fegyver a szívek felett,
amiért a tudatlanságot választaná
bárki, amiért nem tudja, nem akarja tudni az
érzések helyességét, elmegy
melleted a diszkóba, elmegy melletted, ha
nyújtod neki a papírt, elmész mellette,
ha nem vagy józan, ha nem vagy becsületes,
ha hazudsz, és nem tudod miről beszél
a másik ember, ha nem érted önmagad
elmész az élet mellett, lebetonozod magadban
az örökítés szobrait, a
kifejezés szabályait, a
költészetet fogod, hogy azt higgyék,
neked vannak érzéseid, de látni,
belátni, hogy nem érzik a szavak
ritmusát, a kimondás rítusát, nem
érti a lényeg elhallgatásának
szépségét, nem meri tagadni a
tagadhatatlant. Költészet, ne beszélj
helyettük. Mutass rájuk, engedd őket
egymáshoz, adj nekik pont, amilyet
szeretnének. Költészet, nem vagy erre
képes. Maradj ember, maradj együgyü,
kérlek, ne tedd magad
különlegessé, mert nem vagy az, mert
dallamod van, hétköznapi, mert fontos vagy,
nem pedig lényeges.
Itt minden fáj, itt inden
segítségért kiált, és itt
szívek dogognak egyetlen ütemre, mégis
miért ne lehetne ilyen a világ, miért
tudja az embe,r milyen jó, ha borzasztó,
elbutított közönsége vagyunk
saját magunknak. Nahát, talán
felfedeznénk valamit. Talán
észrevennénk, hogy akienk van, az bizonygat
éskétségbe von, akinek nincs, az
fél, és elbújdosik. Igen,
elbújdosik, mögéd, mert
sötéten lát mindent, igen, bizonygat,
mert azt szeretné ,aki fél tőle, de
kételkedik és hamisnak vallja magát. De
mind jobban örül, ha ez eltűnik, ha
csak a költészet, a szótlan figyelem, a
színek, formák édesgetik egymást.
Esetleg csak én nem értem.
Legyen vers formája.
Legyen a költő a tudatosság.
íme.
Elsőként lettem az utolső
hősök egyike,
nem tudtam, mikor, mitől, s hogy majd tetszik -
e,
Egy biztos: többet tudok, mint amennyit tudni
akarok,
és ha hibát vétek, hát jól
van úgy, meghagyom.
Látlak sodródni, kapaszkodni, látlak
felszállni,
látom hogy szenvedsz, látom milyen boldog
vagy,
látom milyennek látod önmagad.
Látlak bortól hányni.
Utolsóként lehetsz az elsők egyike,
most még nevezhetsz,
most még eldöntheted, egyetlen szavaddal
búsulni fogsz,
vagy némán megteszed, s aztán
egyedül nevetsz.
Választani kell, választani fogsz,
ha nem törödsz vele, megint csak ide jutsz.
választani kell, de nem fogsz,
választottál, ha nem, akkor is.
De nem! De, igen.
És minden kezdősik előlről.