Vers mindenkinek

Kimondanám a kimondhatatlant,
ami nem is igaz talán,
S ha hamis is, de
szétmar belül,
lüktetőn és igazán...

Te vagy őre
a szélmalomnak,
mi kajánul neveti
képzelt kardomat.
Donna Huanita:)

Szemed írisze
csalókán
vonzza be
minden rezdülésemet.
S éjjelente kékjére
zárom pillámat.
Ismét neked öltem álmomat.

Tűnj már el
napomból, álmomból,
vágymból,
méltatlan bitorló!-
mondta az önrabló...

Eltelt egy nap,
egy csonka,
magányos,
boldogan
keserű,
némán
hangos.
Bár minden
percének
száz arc a
vendége,
otthonomban hiányod honos...

ó mért e keserűség?
mért e kínzó magány?
mért játszik a fájdalom
e fekete zongorán?
mért szakad a szív
bele az életbe?
mért vagyunk együtt
egyedüllétre ítélve?

Vonalak kusza
kígyózása a semmire
sírják létemet,
lehetnének tenyerem térképe,
de ökölbe szorítják
lelkemet.

Szinte tegnap
történt
csak,
hogy szemedbe néztem,
s bennem a szép megtörtént.
De a holnapra már nem emlékszem...

Telefon.
Belefon
dalodba,
hangodba.
Megszakadt
kegy alatt
rámcsorog
undorod.
Nem látlak,
nem várlak.
Mert sirámom
sírásóm.
Sírom mély,
mint a kéj.
Földje lágy,
mint a vágy,
és örökkön örök,
mint égbeszállt török.

Bár tudnám, mit tudok,
mi túl mélyen elásott,
mi zsigeri, ősi, beírott,
félelemmel fogvatartott...
Bár tudnám, mi titok,
mi lefestett, álcázott,
mi ott lüktetett, morgott,
s feledtem? Nem.
Csak titok.
Bár tudnám a titkot.

Kilépek egy kicsit a valóságból,
s begyűjtöm az egekből önmagam,
kinyújtott karom
napom
öleli,
de fénye ölemben
megbújik...
nem látszik...
immár nekem se,
nemcsak másnak.
Az örökkévalóságnak
ígértem csillagkosaram,
neked gyűjtöttem
önmagam...
Szétszórt bent-világom,
mozaik pillanatom,
perceim,
tobzódó gondolatom,
mind neked adom...
csak el tudjam engedni
átölelt világom...