Sötétek a színfalak, a
függöny szakadt,
Sokan itt, nem figyelnek, ezren vannak.
Beszélnek, el egymás mellett
magukról,
Az örökös és halaszthatatlan
problémákról.
Mindenki önmagával foglalkozik itt,
Nem törődnek egymással, nem
igénylik.
Ott állok fönt egyedül és
ordítok,
Kiszakad a lelkem, úgy érzem, meghalok.
Teljes erőmből, ahogy csak birok,
Szívem terhein könnyíteni
próbálok.
Fekete szenny emészt fel, kételyek
bennem,
Repülnék el hozzád, de
lekötötted kezem.
Vér csordul ki testemből lassan,
Lelkem így gyengül fokozatosan.
Cseppenként száll el reményem az
életre,
Percenként távolodom tőled, messze
Ordítok, fáj, sebeim nyalogatom
Nem akarsz hallani, csak saját bajod.
Árnyak mindenütt, nagyon gyenge vagyok,
Érzem, érzik lelkem csaknem halott.
Akartok engem, a vérem vonz ugye?!
Belém harapni, eltemetni örökre.
Megfeszül és elernyed, küzdelem,
Küzdök az örök szorongás
ellen.
Üvöltök, szenvedek, nem
látjátok?!
Nem látod, hogy tőled mit kapok?!
Láthatatlan vagyok, ismeretlen,
Nem tudtok, nem akartok engem.
Igen, a fontos problémák, tudom,
Vagy csak így egyszerűbb, gondolom.
Üresen néztek rám,
kifejezéstelen,
Hagyjatok, ti ne kínozzatok engem!
Bár rám figyelnél, de nem teszed,
Tovább kínzod meggyötört
szívemet.
Halál, talán kegy volna tőled
már,
Nem adhatom fel, kell folytatás…