Tatjána utolsó levele Anyeginhez
lássa megtanultam a leckét,
ebben Ön volt a mesterem,
hogy a társaság szeme elől,
hogyan rejtsem el a szívem
tudom most átérzi legbelül,
mily nehéz is ez a feladat,
elrejteni és titkolni,
a szentnek tünő dolgokat
hisz egy pletyka könnyen lábra kap
és tudosít a divat lap
pedig még emlékszem arra,
mikor megismertem izgatott
az Ön furcsa kimértsége,
beszéde mellyel oktatott
fiatal voltam akkor, butább
hiába olvastam sokszor,
a díszes enciklopédiát
mégsem olyanok a könyvek,
mint amilyen ez a világ
de ne féljen, már nem vádolom,
hiszen akkor csak jót akart
és ezért most is bámulom
hisz szerelmet nem igért nekem
és titokban se fogta meg,
az Önért nyúló két kezem
most mégis, itt fekszik egy levél,
melyben szerelméről beszél,
most fejem elönti a vér
miért kellek most, ha régen nem?
ily vonzó lett új szerepem?
a pompán akadt meg a szeme?
hercegnő még nem szerette?
oly soká éltem kényes csendben,
emlékeim már eltemettem
szívemben nincsenek sebek,
most mégis, kegyetlen leszek
mert a falunk és a kis kertünk,
sok együtt átélt délután
egy kislány álma volt csupán,
mely sikerült is volna tán,
de Ön engem mégsem akart,
szívemben csak bánat maradt
mert az életem régóta már,
lassan múló nappalokból,
csak álmatlan éjszakákból
áll
és már elfelejtettem,
nem is tudom az okát,
hogy miért is szeretem magát...
és most itt ülök
tétlenűl,
mert sorsunkon változtatni,
nem maradt elegendő erőm
legvégűl így arra kérem,
többé engem ne keressen
másról írni már úgy sem
tudok
de mit is akarna attól,
aki már régóta halott?