Fáradtság
Zöldhasú dongók zúgnak
körülötted,
Rothadó véredtől bódultan
táncolnak,
Lefoszlott húsod ott bűzlik melletted,
Ahogy lassan százfelé cincálnak.
Fájdalmadat már régen nem
érzed,
Sajnálkozva nézed, ahogy örökre
eltűnsz,
A segítséget már régen nem
kéred,
Csak nagyon, nagyon fáradtnak tűnsz.
Mára már csak a legyek maradtak,
Zajongva röpködnek zabálják
húsod,
S ahogy a barátok messzire futottak,
A pondrók tarják véres nagy torod.
Alázat
Hiszed erős, egyenes, érző ember
vagy,
Téged megtörni, legyőzni nem lehet,
Ám egyszer minden, egyedül hagy,
A föld megmozdul és zavarodott lesz.
Ijedten keresed léted támpontjait,
Hirtelen elkerültek mérhetetlen messze,
Új világban kell viselned az élet
gondjait,
S nem tudod erőd van-e, s a jövőben
lesz-e?
Utolsó erőddel tartod fenn magadat,
De erődet elveszik kacagó
árnyékok,
Sárba tapossák álmodat,
vágyadat,
S körbevesznek mély szakadékok.
Egyre lentebb süllyedsz önmagadban,
Elural a magány, éget a gyalázat,
De felállni nem lehet, ordítani nem
mersz,
S egész lényedre ráég az
alázat.