Megtennéd....?
Már nem várhatom,h reggelente együtt
ébredjünk. Mindig.
Már nem hiányolhatom a kezed, ha bajban
vagyok. Bármikor.
Már nem hihetem el,h Neked szedhetek az
ebédből. Otthon.
Már nem moshatom szerelemtől befülledt
ingjeid. Soha.
Nem Nekem kelsz, nem Mellettem fekszel.
Nem kérek, csak akaratom
érvényesül. Olykor.
De megtennéd-e,hogy fejem az éltető
nedü fölé tartod, ha ettől
még itt
marasztalhatnál?
Szeretném megismerni az erőt, mely
egymáshoz vonszol Bennünket.
Szeretném látni. Megérinteni.
Mit gondolsz milyen a szín, mely
kívülről köpenyt terít
rá?
Egyszerűen piros, mely a boldogságot
jelképezi?
Vagy barna, mely sérelemtől
bekoszolódott vöröset mutat?
Vagy szürke, melyről egy merev
színjáték jut eszünkbe, de amit
közös
élményekkel még akár
narancssárgává is
újíthatunk?
Verseket írok. Hogy miért? ...mert a
szürke hétköznapokban nem mindig
értjük egymást.
Legbelül félsz,h el akarlak vinni és
hogy ezen munkálkodom. Messzire.
Tagadod, Te félsz is egyben.
Szavakkal, mondatokkal, nevekkel bizonygattad, h hova
is tartozol,
mígnem figyelmeztettelek,h erre semmi
szükség.
Neked is fáj hallani olykor a hangom és
érezni a bőröm illatát?
Folyamatos ellenőrzés alatt tartod minden
szavunkat, h
érezd: mikor kell a határt
meghúznod.
Pedig tudod,h ezek Nekem rácsokat jelentenek.
Hegyes vasdarabokat, amikbe
fogódzkodva-rángatva
könyörgök a
szeretetért.
Térdre rogyva, véres bőrrel
kapaszkodok a meleg odúért, mint az
állat,
melyet egy falat kenyérrel fel lehet fogadni.
Bármire.
Tényleg nem tudom mit jelentek Neked.
De ne is beszélj róla. Nem akarom hallani
azt, aminek visszhangjával a
fejemben mással/máshova kell nyugovóra
térnem.
De megtennéd-e,h eljössz
bármikor/bárhonnan, ha tudod,h talán
utoljára...?
Megtennéd-e, h félrelöksz Mindenkit,
csak hogy eljuss Hozzám a kör
közepére?
Ahol már mindenki Téged néz és
Engem lát.
Ahol már nincsenek titkok.
Ahol a kapu utoljára nyílik,de csak
egyikünk sétálhat be rajta.