Vers mindenkinek

Hét szem
Mint síron álló szár
és sok fehér szirmok,
keresztnek sugallata
illatot csak nem hoz.
Hiába szerettem 30évet,
mint vénát karomban...
azt mondom majd neki
csillogó szemmel: Meghaltam!
Ezt a hazugságomat
szeretem legjobban,
s ezt mondom kedvel,
ha ágyam jobb oldala kókad...
Suhanó világaim alatt
hét gonosz vár patákon,
hét szememnek markukban
túl ásványos lávát hoz.
Vakítanak, ha ordítok
alkoholos poharam dühéből,
marják testemből az epét
rákötelez, s lovaserőt sző!
Inak sem tartanak már
bennem szervet, véreset...
majd, ha pihennék úgyis
ellopjátok, mit kértetek.

sziasztok! örülnék, ha elmondanátok véleményetek az írásaimról (27719, 27720, 27721, 27722, 27742, 27744). nagyon érdekelne, mit gondoltok, akkor is ha jót, akkor is ha rosszat

Könyvekkel...
...veszem körbe magam.
S vagyok szobám
intellektuális szemétdombján
kapirgáló kiskakas, ki
gyémántját keresi.

Petri György: Ave atque vale
Én szeretnék kifordulni gyomormód,
mert harmincadik évem elközelgett,
és még mindig csak nyögök, forgolódok,
mint beinjekciózott halálraítélt,
mint zárkájukban a hülyére vertek.
– Az ideges hús baklövései,
erőlködött, huzavona szerelmek:
az elmúlásba ezt viszem magammal,
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –
kifakadok majd: sárga gyűlölet,
s jelenlétem felisszák, mint a vatta:
tények. S kerülök én is a kosárba.
De ti megéritek – ne féljetek –
gyönyöreit a minden-egyre-megynek,
hogy űzitek, menekülitek egymást,
mint a Vidámparkban a dodgemek –

A hangnyelő
Csendben jár. Kilétét nem ismerik, csak suttogva beszélnek arról is, hogy egyáltalán létezik. Suttogva, mert ha meghall, eljön érted. Meg értem és értük is. Nyurga alak. Szeme, mint két, vérben fürdő üveggolyó, száját némán tátja a világra. Irigye mindenkinek, ki torkából akár a legsatnyább hangocskát is ki tudja csikarni. Mert neki ez nem adatott meg. Hangszálai helyén kagylóhéjba burkolt fekete, pusztító légörvény. Az éj leple alatt settenkedik nevetésre, énekszóra vadászva. Hangtalanul jár kertedben, még a friss hó sem ropog lába alatt, mégis... Mégis megérzed, amint megáll ablakodnál és fülel. Mindig fülel. Hirtelen tudatára ébredsz ottlétének. Mintha saját tüdőd visszhangozná minden parányi lélegzetvételét. Nem kopog, nem kérdez; egyszer csak megjelenik az ágyad előtt szomorúan, szólásra képtelen, nyitott szájjal. A sikolyod kell neki. Azt várja, azért él, lélegzik, keres, kutat. Az első apró jajveszékelésnél ajkait a tiédre tapasztja, s máris torkának őrjítő forgószele szippantja magába vékony, még rezonáló hangszálaid. Nem tiltakozhatsz. Nem menekülhetsz. Majd abbahagyja, ha már jóllakott, s kihűlt, immáron kapálódzni képtelen tested mozdulatlanul hever karjaiban. Az ágyra fektet, betakar s távozik. Aznap már megvacsorázott.
Most értem jön. Hallom, amint megáll ajtóm előtt, izgatottan. Hát létezik. Bár az is lehet, hogy csupán sötét gondolataim életre kelt szüleménye, aki haza vágyik. Vagy mesterét pusztítaná. Azt hiszem, ebben az esetben ez már teljesen lényegtelen. Ugyanis már átlépte küszöböm, s a nyakamba liheg éppen.
Különben is, én a tollnyelőtől félek csak igazán.

Petri György: Spleen
Rosszul tettem le a telefont.
Nyivákol, időbe telik meglelni a zajforrást.
Az idő is elromlott: süt a nap, mint az állat.
Most kellene
indulni
oszlásnak.
És a szállodában is:
a takarítónők:
basznak
takarítani legalábbis.
Meg az ötéves
kvarcórám kötője is szétmállott. Az idő
ellenünk dolgozik.
Én nem dolgozok.
Csak időzök.

Kosztolányi Dezső
Kalauz
Mért érzem én azt oly gyakran
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?
Dülöngve a kocsi ingó
talaján,
bőrtáska nyakamban,
állok.
Amint pedig megsimítom
homlokomat s a koplalástól
kis arcomat,
halavány emléke ég életemnek
az ujjaim hegyén
s emlékezem.
Aztán mikor vágtat a kocsi,
hadonászom, magasba kinyúlva,
tépem kezeimmel
őrjöngve a bőrszíjt,
csöngetve indulást, újra megállót,
és rossz fogaim közt
szidom, ezt a komisz életet
s a komisz gazdagokat.
Úgy hogy már nem is ő,
hanem én,
a csontja, a teste,
a vére, a lelke,
egészen.
Mért érzem én ezt?

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolászsza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

27737: az F véletlen szmájli lett volna :(

27727,27730,27731,27732,27734,27736 :) ,F,

az elmúlás lesz a gyönyör boldogsága
a kereszt bánata a kishalál
gyönyört keltek de a tövis szúrjon másnak
fájdalom, várok még egy kicsit

he:-)

A gyönyör elmúlás nem boldogság
A kereszt halál nem bánat
A tövis szúr de gyönyört kelt
S a fájdalom még egy kicsit várat

e :P

boldogság volt adni és nem kapni
fájdalmas szabadság mindezt eltakarni
mit ér a tövis élet nélkül
ha keresztre fszít gyönyöröm

Boldogság az mikor sokat kap
Fájdalom az mikor midezt elveszítjük
De mit ér az élet tövis nélkül
Ha a gyönyört keresztre feszítjük
he
paolo szala

kínom
lim lom
sírom
om lom
ülök
össze
beszél
vissza

27720: 27721: 27722: szívecske

birolom
lom
om

leszárad
a karom
tartom
akarom
erőt adok
póznáját a tartásnak
tartom amig birom erővel
a karom

27683: nem nevet rajtad senki sem,
örülök hogy a teremben neked ütköztem,
feldobtad szürke napomat,
s valaki meghallotta hangomat.

27722: hamar idetaláltál, örülök, folytasd!

te
nekem mennyit jelent ez a té és e
állandósult csoda
lehetetlen mi minden nap megtörténik
veled fekszem
és veled ébredek
tőlem indulsz
és hozzám hanyatlasz
mint állandósult jelenidőm
széthulló perceimet összetartják
tested nappalai és éjszakái
maradsz örök és egyetlenegy
távoli isten mely
velem zuhan a mélybe
és világít vele ez a té és e
te

37
Vajon megéri várni
A szagos kéjt, hogy
Utána másban gyönyörködj?
Vagy talán el sem
Érsz addig, mert
Leparancsolnak a szennyes
Mennyből, mit magad
Alatt teremtesz, de nem
Tudsz róla, mert nem
Ott vagy, ekkor nem is
Létezel csak… vagy?
Meddig lehet ezt?
Várni sajgó Tárral
A közvetett kéjre?
Nem lét ez… tudod jól,
… de nyelsz még egyet
és hagyod, hogy csorogjon
szét benned a lét,
mire annyira vágysz,
mert tudod a jövőd…
…ott van a szádban,
a maroknyi műanyagban,
a "nem!"-et ordító pólusokban
és minden hazug csodádban
soká, míg szalaggal
kötött felhőt nem kapsz
ajándék ba –újra-…

dead end
A fal, amelyet meg kell mászni, túl magas.
A hegycsúcs viszont elég elérhetőnek tűnik.
Néha.
A hajam vizesen jobban áll, mit kifújatva
És sminkem helyett két folt virít arcomon.
Baleset.
Megesik.
Kicsi a konyha.
Félek, mert azt hiszem, síkságom lejtve
Elindul s belezuhanok valami
Fura szakadékba,
Ahol Ammit, az egyiptomi
Halottzabáló fogad, mert szívem
Feldöntötte a mérleget
S a toll is messze repült már.
Pedig szélcsendet tapasztaltam
Akkor rég...
Dátumomról leszaladt a rag,
Éjfél van,
A megszületett idő visítva
Tölti be űrömet.
Térelnyelőket használok csillagutamhoz én is,
Kavargó porfelhőt hagyva magam mögött,
Az anno tartományban.
Meztelenül állok a tükör előtt,
Múltam titok-lényei suttogás-lepelbe
Öltöztetnek s rám aggatva árnyból szőtt
Béklyóik,
Vigyorognak hetedik pecsétemen.

Magamba zártalak, majd kulcsom vesztettem
eső kopog ernyőmön
elnyomva könnyeim
hullásának amúgy is
alacsonyabb tartományú
frekvenciáját.
szobrozok kapud előtt,
ütöm, öklelem a vasat,
míg bőröm legmélyéből
vér serken.
mazochizmusommal
próbálom magamra
irányítani figyelmed,
de te nem vagy vevő
ilyetén játszadozásra;
esetleg nem is tartózkodsz
ott benn,
ahol meleg van
és szobád centrumában a tábortűz
nem éget.
közben a felhők,
előre nem látható ideig,
berekesztik a sírást
vagy pisilést.
nézőpont kérdése
(mondanád te)
vérem persze átalakul
s elszáradt hámként pereg ki
ujjaim közül.
bezárul a homokóra ideje is
– elfelejtetted megfordítani –
mindegy
a szél már lefújta tetejét,
benedvesedett tartalma paralizálva,
tehetetlenül rostokol
üvegbörtönében
akár csak én,
bőrig ázva

Aki nem keres, azt megtalálják?
Apró fiókba rejtem titkaim
S perverz módon be-bekukucskálva
Ábrándjaim romján ülve irigylem
A Holdat, mert
Ragyog.
Foszforeszkáló műcsillagokat ragasztok
Illúzióim egére,
Pislákoló zöldjük most függönyöm
Rejtjelének ad mintát,
Halott.
Gyertyám faggyúkönnyeit hullatja,
Az enyéim arcomba égetnek folyót.
Láng-tánc a falon, fájdalomküszöböm
Valahol az ajtó előtt
Hever.
Azt hiszem, vissza kellene térnem oda,
Ahol elhagytam azt a valamit, amit
Léleknek hívnak. Hát ne kopogj,
Nem vagyok itt – elmentem,
Értem.
Csecsemőként leejtettek szánkó mról,
Hát megnézem, ott vagyok-e még
Az árokban. Vért veszek magamtól
S beteges örömömben nem kötöm be
A sebet.
Inkább elnézem, ahogy létem vörös folyama
Felfedezi magának a külvilágot.
Csipp-csöpp... Finomnak tűnik,
Lenyalom. Nahát, így ízesítik az
Életet?
Három napja nem szóltam senkihez.
Vihar előtti csendbe burkolózom,
Hátha egyszer majd kitörök. Természetem
A forgószeleket megelőző némaságban vegetál
Bénultan.
Széthúzom a heget s belém lesek.
Buzgó kis sejtjeim álmosak. Részekre
Bontom magam, szétszóródom. Túl sok
Van belőlem a nyomorult, szűk kis
Burokban.
Őrült boszorkánytáncot járok,
Falra festem vérrel rótt rúnáim,
Pókhálóm nekem esik, míg én a sápadt
Arcú Holdra keverek
Élet-színeket.
Hopp, ez a függöny volt. Nem baj;
Így, míg énem titkos rovátkáit fejtegetem,
Megmarad belőlem egy parányi folt,
Amit majd lemoshatnak az
Erre illetékesek.

A hiba nem az ön készülékében van (?)
Szerelem
a tévét
Javítanék a tiszta képek hangtalanságán.
Szerelem
a tévét
Sokatmondó szemek, néma szájak számomra hallhatatlan frekvenciába zárva várják megértésem.
A mimika és gesztikuláció kódfejtésével
próbálom kibogozni a szereplők
érzelem-imitációból szőtt rejtjeleit.
Telepátiám itt mit sem ér, hát beszélek én is, hátha ők ott benn, készülékemmel együtt értik közlendőm.
Már, ha ez egyáltalán számít
egy tévének.
Egyoldalú kommunikáció – két fél részéről.
Szervizelésem végképp csődöt mondott.
Már nem
Szerelem...

sunyíts ide, csak ennyit kérek
ravaszul, ahogy szoktad
mosolyra görbüljön a szemhéjad
a többi mellékes
így is bírlak

27714: ööö...