Lámpa a ködben
Mint ködben a lámpafény,
lásd, mit sem ér
mákszemnyi erőtlen derűnk
életünk mezején.
Fázón pihennénk
didergő bokrok alatt,
tüzelőt gyűjtenénk, s
várunk,
míg mások szeméből
kipereg minden fadarab.
Látásunk homályos,
a konok hit szúrja a szemet,
emlékeinkre az enyészet vár,
de ne engedd, hogy elégjenek
a megfásult idő aranyporszemcséi!
Tudatunk mélyén porosan lapulnak,
de folyton nagy, sújtós köveket
keresünk,
könnyű célt keresve, - lám
más is hazudhat!;
- az enyém sokkal kisebb!
Tiszta kincseink elvesznek,
lelkünkben pislákoló fáklya a
remény,
a távolban elmosódott célok
lebegnek,
mint ködben a lámpafény.