aludtál szirmokon
hát mégiscsak az alvás fog
a legjobban hiányozni, nem
a tested, nem is a mindig
ismeretlen lelked, vagy azok
a régi estek, amikor azt
hittük hogy nálunk nem lesz az
ami most mégis, nem dőlt le
semmilyen szabály, újra
nem lett igaz semmi, de közben
az alvásod teljesen őszinte,
tiszta volt és igaz kedves, és
én közben mennyit néztelek,
nem is sejthetted, milyen messze
voltál már akkor is - ugye mindig is? -
míg álmodban jártál, néha
talán értem,
de mindig nélkülem, ha képzeltük
is,
oda soha nem mehettem, maradtam
melletted ébren, éreztem ahogy
elvetted magad minden északa,
lettél magadban ismeretlen és messze,
úgy ahogy most, csak akkor még
a hátad melege ott volt újjhegynyire,
dolgoztál a levegőn te is, mint
mindenki, egyszer be, egyszer ki,
mint valami gyönyörű
lélegző gyár,
ennyi voltál, egy ismeretlen test,
minden, mit többé, vagy kevesebbé tett
- én is gondoltam mind a kettőre
hiába szerettelek - fény volt
és árnyék, játék, vagy
épp ajándék ,
de az igazság minden éjjel kibukott,
és szinte világított, csak te
legtöbször átaludtad kedves,
jól
is tetted, minek láttad volna
azt a legyőzhetetlen távoltságot,
az űrt közöttünk, ami felett mi
sem
győztünk, de jaj, szurkolok neked,
talán majd legközelebb, hidd el az
számít,
hogy ügyesen, jókor csukd be a szemed,
aludd át az ilyeneket, ne láss, ne
kérdezz, ne félj, álmodj és
érezz,
vagy tanulj meg úgy szeretni, magad miatt
úgy ölelni, hogy látod, felfogod,
megérzed
a mindig ismeretlent, a legyőzhetetlent,
de annál inkább szorítod magadhoz,
a valóságot szelídited az
álmaidhoz,
és a pillanatokat úgy vigyázod, mint
amikor
a virágot viszed, öntözöd, és
hiszed,
ott a szobádban, mert még ha el is
múlik,
és elhervad a szabályokon, de a lehulott
szirmokon hagy valamit ami tényleg a tied,
és azt tényleg el nem vesztheted,
látod most azt hiszem, amíg aludtál,
néha ébren is, de akkor biztosan,
én is valahogy így szerettelek.