Sárkány és Vihar
Mélyen aludt a Sárkány,
Belekövesedve eonoknak bús
Emlékmocsarába.
Néha böffenve morgott vénséges
fájdalmakat,
Kínzó sebeit emlegette az áporodott
homályban.
Nem gondolt már rozsdás szárnyaival,
és
Éteri tűze is parázsba
fordúlt.
Néha azért még fújt
csodalángot,
Mágia-szikrát, apró-csodákat.
Látta ezt a szellő, ki bújkált a
légben,
Szunnyadó Mennyei Viharnak
Kedves álcalánya.
S gyengéden fújta a
Sárkány-szikrákat.
Kezdtek a csodák hát nőni,
fényesűlni,
Ébredett a Sárkány…
Zengő suttogássá erősült a
szél is,
Eolokkal kezdett zúgó
hárfatáncba.
Tárta szárnyát a Vén,
Ifjúhodott bőre,
Újra verhetetlen
sárkánykirállyá lett,
Ki korcsistenek szétszaggatott
Tagjaival bevetette a világot, teremtve;
Süvített a Vihar, ki Lélekkel
Töltötte a
Sárkány-világot…
S egyszercsak felrohant Sárkány a
Viharral.
Fénylő étersíkok
fátyolként kavartak
köröttük,
Kifordult a világ, hol
Egymásbaforogtak…
S újra emlékeztek közös
jövőjükre,
Csodák Urára és Lelkek
Úrnőjére,
Létezhetetlennek örök
cáfolatára.
Sárkány-szárny kavarta a Vihart,
Vihar hordozta a Sárkányt,
S együtt repültek a Fénybe,
Óvón beterítve az alant-világot.