Hófehér hópelyhek alatt
Egy álomként élt csak a mag.
A jeges és kemény földben
Nem volt számára semmi csak a nincsen.
Teltek a napok, jéghideg éjszakák
A mag csak várt-várt egy egész
télen át.
Magába szívta szerelmesek suttogó
szavát
A sárga lámpafényt és
hópelyhek illatát.
És egyszercsak felpezsdült
szívében az élet
Megindult a mag neki a fényes égnek
Dolgozott, kűzdött hetekig keményen
Majd áttörte magát a kemény
kérgen.
Kidugta kicsi zöldes buksiját
Magába szívta a tavaszi nap sugarát
Elindult az úton, mit kiróttak neki
Nem kérdezte soha, miért kell így
lenni?!
Elmúlt a tavasz s utána nyár
jött
A kis virág a rekkenő hőségben
tündökölt.
Magába szívta a nyári nap minden
melegét
Az eső könnyeit, harmatcseppek
fényét.
Jöttek a méhecskék és tették
a dolgukat
Minden virágot végigcsókoltak
Ősszel az emlékek éltették az
álmot
Míg a virág elszáradt, elesett,
elárvult.
Magja földre hullt, vad eső áztatta
Vaddisznó rálépett, föld alá
nyomta.
Fáradtan, egyedül volt a kicsi mag
De szája szegletében mégis maradt
Egy mosoly, mert szívébe fel van
írva:
Itt van a tél, itt van, itt van újra!
De jön még tavasz, világ
megváltója
Jön még éjszakákon szerelmesek
csókja
Jön még új nyár is, réteken
fogócska
És kellenek a könnyek, mit a föld
magába szív
És kell hogy legyen valaki
Ki mindezt megalkotta így!
És hófehér éjszakán
álmodott a mag
Egy gyönyörű nyarat tavasz
után…