A Tervtár lídérce
/avagy: Gondolatok az élet
margójára/
„Ó, szörnyű kor, mely vassal s
vérrel érvel!
Érces csengésű hősi
ideál!
Az itt a hős, aki a kor dühével,
bús homlokát felszegve,
szembeszáll.”
(Áprily Lajos)
Tanulmányi elfoglaltság volt,
A tervtárban tett látogatás.
Fiatal lendület,
Régi tervrajzok,
Csatorna és út alaprajzok.
„-Ezek alapján…
-mondotta egyikünk-
Az egész város,
De egy kerület biztosan,
A levegőbe repíthető!”
„-Ahhoz nem kell rajz!
-Mondta a Tervtár Ősöreg gondnoka-
Elég lesz húsz repülő,
S amit öt évszázad
felépített,
Egy éjszaka alatt
eltüntethető!”
Tekintete a múltba révedt,
És súlyos lett a levegő.
„-Láttam a moziban a filmet,
-folytatta kimérten-
Drezda bombázását!
Nem szégyellem, végigsírtam,
Mert…
Hazudott a rendező!
Én ott voltam akkor,
Nem volt ott hős,
Egy szál sem.
Egy volt csak azon…
Az éjszakán a fontos,
Hogy a puszta élet,
Hogyan menthető?
Nem számított, hogy mi áron,
Nem számított akkor,
Sem barátság, sem rokonság,
De még az anya-gyermek kötelék,
Az sem volt oly erős,
Hogy ne lett volna oldható,
A saját életért
cserébe…,
Feláldozható.
Tekintete messze járt,
Szeme emlékekkel telt meg,
S az asztallapot,
Oly erővel szorította,
Hogy ujjai begyében,
A vér felgyülemlett.
A hirtelen csöndben,
Mindnyájunk lelkében megjelentek,
A bombázók,
Amint terhüket kioldják,
Alattuk az égő város,
Benne az elporladó nép.
A szavak külön úton jártak,
Addig.
A harci cselekmény,
És az Elba-parti város.
De összefonódtak akkor,
S ezen együttes hangzással:
„Drezda bombázása”
[Guernika; London; Drezda!]
Teljes lett a kép.
Az elítélendő
ésszerűtlenség,
Így nyert általa formát.
De az öreg nem folytatta,
Lelke visszatért közénk.
„-Az építészet
–mondta-
Maradjon az alkotásé!
Alkotni kell…
Egy olyan világot,
Ahol nem a rombolás a Cél!
Építeni kell Hidat és
Színházat…!
Olyan Hidat, amely összeköt,
És olyan Színházat,
Amely embereket,
Úgy szórakoztat,
Hogy közben
Elgondolkodtat!”
Összenéztünk zavartan,
„Új időkről szóljon az
ének…”
Súgtunk össze cinkosan,
Bár lelkünk mélyén
éreztük,
Tudtuk, hogy igaza van.
Aztán később,
Elfeledtük Őt,
Ahogy kollégái hívták,
A háta mögött.
A „Tervtár
Lídércét.”
Majd egy napon…
Háborúról szóltak a hírek,
Tőlünk kicsit délre,
Bombázásokról,
Égő városokról,
A lerombolt Dubrovnikról,
Meg a mostari hídról, amely…
Kultúrákat kötött össze
addig,
Amíg össze nem dőlt.
Akkor, lelkünk mélyéről,
-ezt többen érzékeltük-
A Tervtár Lídércének
emléke,
Újra a felszínre tört!
Már kezdtük érteni szavait,
A Hídról és a
Színházról.
Hisz az élet színpadán,
-bár nem kértünk-
Kaptunk szerepet,
Olyat, amely
Elvárja tőlünk a tetteket.
Mert tenni kell a jobb világért,
A mosolyért, a kacagásért!
Hogy több legyen majd
A világon, a Hídépítő
Partokat egymással összekötő,
Nem elválasztó, vagy …
kizáró,
Mint a fásult, egykedvű
sírásó!
Azonban egyetlen egy ember,
Békés vágyát,
Az emberi vakdüh,
Éppúgy elszikkasztja,
Mint az Orinoco folyót,
-amely sosem éri el a tengert-
A sivatag perzselő napja!