K.D.-hoz
Egy préselt vörös szegfű,
egy rongyos múzeumbelépő,
tejkaramella papír, már elnyűtt.
Egy fénykép, nem meglepő.
Egy idézet, nem, kettő,
mind-mind téged idéznek...
Hopp egy náladjárt könyv,
s felmerülnek bennem a miértek.
Egy recept kandikál felém,
az asztalomon üres képkeret.
Belém hasít a felismerés:
egyedül ébredek, nélküled.
Nincs többé fülbeszuszogás,
nincs többé közös
versolvasás,
fülbe "buuu" suttogás,
egymásba való gabalyodás.
Elveszett a varázslat,
talán sosem voltak csodák,
de szerelmünk kalásza
tündökölt az idők során.
Pár hónap volt a nász,
reggelekbe nyúló szeretkezés,
a kollégiumi szűk kis ágy,
Fájón édes az emlékezés.
Pakolgatok szívem bugyraiban,
bezárnám az emlékdobozokat,
de elvesztettem a kulcsaimat,
s egymásután kézbeveszem a dolgokat.
Utoljára az érzést rakom bele,
már feliratozva: Ká. Dé.
Becsukódni hagynom kellene,
Áááá, de minek, hadd fájjon,
ráér...
Az emlékdoboz nyitva marad,
Nincs erőm bezárni, nem akarom,
kiszabadul emlékek hada,
az egész egy végtelen maraton.
S mi legjobban égeti lelkem,
a bűvös, közös, titkos
szavunk.
Csak egy szó: TE. (Megyek.
De többet s szebbet mástól sosem
kapunk.)
/megint egy depressziós korszak következik,
azaz el kell viselnetek verseimet:) , remélem nem
baj.../