4640: Épp azért léptem be a topikba,
hogy elmondjam a véleményemet erről a
könyvről... Szóval olvastam
Norfolktól először a
Lempriére-lexikont, ami szerintem zseniális
volt (nemtom, magyarul milyen, angolul nagyon
ütött). Aztán olvastam a Vadkan
képébent szintén angolul, és
még az is tetszett, bár nem volt akkora,
mint a Lempriére. És most elkezdtem olvasni
a "riconéroszt", és
agonizálok. Az a baj, hogy sose hagyok félbe
könyvet, pedig lehet, hogy ezt félbe
kéne. Kínomban már három
másik könyvet elolvastam, amióta ezt
elkezdtem, annyira fáj olvasni. Több heti
munkám van benne, és még mindig csak a
felénél tartok!
Akkor a szubjektivitást félretéve: az,
hogy a regény barokkos, semmit nem mond
róla. Barokkos Szentkuthy Divertimentója is,
és elképesztően izgalmas
olvasmány. A pápa rinocérosza
kegyetlenül próbára teszi a
legedzettebb olvasók
tűrőképességét is. Ha
fél percre abbahagyod az olvasást, mert pl.
csörög a telefon, és utána
újra kinyitod a könyvet, egyszerűen
nem tudod, hogy azt az oldalt olvastad-e már vagy
nem. Az emlékezetnek alig van mibe kapaszkodni.
Hosszú, hosszú és még hosszabb.
Nem mondom, ami kevéske történet
kibontakozik a könyvből, az
érdekfeszítő. De ez a regény nem
olvastatja magát, az biztos.
Hogy ez erénye vagy "bűne" ennek
a könyvnek? Utálom az
előemésztett irodalmat. Nem szeretem, ha
készen adja elém egy könyv, amit
gondolnom kell róla, meg a világról
általában. De azért azt se bánom,
ha egy könyv ad kapaszkodókat, vagy
inkább úgy mondom: magához bilincsel.
És itt nem arra gondolok, hogy beleéljem
magam a főhős helyzetébe stb. Ott van
például Bodor Ádám, akinek az
írásaiban egy csomó elhallgatott,
néma iszonyat van, szóval igazán nem az
az érzelmileg megragadó valami, mégis
lebilincsel. Na ezt nem teszi meg Norfolk ebben a
könyvben.
Fú, ez kicsit hosszú lett, de már
nagyon haragudtam erre a könyvre. :)