5450: A 'nem tudom komolyan venni'
kitétel (mint talán a továbbiakból
kiderült) maga sem veendő komolyan...
arról van szó ugyanis, h a
'mondanivalóval' és a
'zseniálissal' könnyű
dobálózni, nehezebb megmondani, mi az
és mitől az. Ami nem vita (amúgy ez az
egész nem vita, inkább
beszélgetés, leginkább ti
'vitázzátok', csináltok
belőle azt), az az elkenés és
csúsztatás. Nos, h
példálózzunk, én nyilván
elolvastam a Sorstalanságot, és sem a
nyelvében, sem a struktúrájában,
sem a narratívában, semmiben nem
találtam olyasmit, ami kimondottan
kivételesnek tűnt volna. Fogalmazzunk
úgy, h naivan azt gondoltam, Semprun óta ez
nem olyan nagy cucc. Adott egy színtelen,
tónustalan nyelv (OK, a narrátor
lelkéhez és lelkiállapotához
kapcsolódva), egy sokszor elmondott
történet (ez magában nem baj, Chaucer
pl. nagyon sokszor elmondott történeteket
használt, mégis milyen jó), egy szinte
teljesen lineáris narratíva (ha jól
emlékszem), és várom a csavart, és
kövezzetek meg, nem láttam a
végén. Most tehát rajtad/tok a sor,
tessék kicsit megmagyarázni nekem, mi a
zseniális itt. Elég komolyan veszem?
További iróniát félretéve,
nekem mondhat Jaspers akármit, akármit nem
tudok komolyan venni. Szakmai ártalom.
'Mondanivaló' helyett szeretek
'jelentésről' beszélni,
és megpróbálni azt megmondani, h egy
szövegben mi, hol, hogyan válik
jelentőssé (ezen keresztül maga a
szöveg is jelentőssé). Az irodalomban
sok minden megfogható (a jelentés
nyilván nem, de még mindig konkrétabb,
mint a 'mondanivaló', ami egy
'mondót' és 'mondó
szándékot' tételez, olyan
pragmatikai cuccokat téve a szöveg
mögé, amik ottlétét nem nagyon
tudjuk bizonyítani, erről szól a 20.
sz.-i irodalomértelmezés egész
története), ha megpróbáljuk.
(Adj egy linket és odamegyek a másik
topikba. És nem, nem az Indexre írok,
még csak nem is a Matulába.)