12180: 12180: Én nem szoktam szeretni, ha valaki
azzal indokolja, hogy miért nem tetszik neki
valami, mert "olyat ő is tudna".
Túl sokszor történt már meg a
világtörténelemben, hogy valós
értékeket fikáztak le
rettentőmód inkompetens emberek
ugyanezekkel a szavakkal, csak mert túl
egyszerűek voltak felfogni, mivel állnak
szemben. Ilyen verset én is tudnék: ebbe
még rím sincs, mondta pl. valaki Ady Endre
valamelyik versére... De mondhatnék
képzőművészeti alkotásokat
is, kb. Monet-től Pollockig mind megkapta sok
ezerszer a magáét ilyen fullkompetens
szakértőktől.... ezért mondtam
az opheliának, inkább valami mást
mondjon, miért nem tetszett neki, de ne ezt.
Azt, hogy nekem tetszeni szokott, ha valami olyan,
hogy akár én is írhattam volna,
félig-meddig viccnek szántam, a másik
fajta értékítéletet akartam
(volna) kifigurázni vele :) , valamint viccesen
kifejezni, hogy mivel elvileg az ember szereti
önmagát, így azt is szereti, ha valami
olyan, mintha ő maga csinálta volna :) ez a
gyerekeknél működik is: mutass
festményeket egy gyereknek, válassza ki a
legszebbet: ha van köztük naiv, akkor
majdnem biztosan azt fogja választani :)
Szóval nem a zseni-öntudat
megnyilvánulása akart ez lenni vagy mi :)
Valójában még soha életemben nem
olvastam semmit, ami annak érzését
váltotta ki belőlem, hogy "ezt én
is így írtam volna meg". Nem is tudom,
létezik-e ilyen egyáltalán :)
Sőt, a saját régebbi
írásaimat is teljesen elidegenedve olvasom
újra, át is írom őket minden
egyes újraolvasáskor, van olyan
novellám, amelyiknek tíznél is
több változata létezik... (Olyat
viszont már olvastam nem egyszer, amire azt
mondtam: na, én ennél jobbat írok :) :)
)
Az már kicsit más, ha az Olvasó
úgy érzi, hogy a könyv - bárhogyan
is legyen megírva - az ő belső
világát fejezi ki. Bár velem talán
még ilyesmi sem történt... max. olyan,
hogy egy-egy kisebb részlet mélyebben
érintett, de az egész könyv?...
Olyat tudok mondani, hogy a könyv
hatására én magam változtam meg
olyan nagyon, hogy a sokadik újraolvasáskor
már teljes egészében együtt
éltem, lélegeztem a könyvvel, de ehhez
az kellett, hogy előbb a könyv
átformáljon.
Ezt talán még sosem írtam le ebben a
topikban, de most itt megteszem, a valaha volt
legfontosabb könyv az életemben,
amiről aztán igazán elmondható,
hogy szép lassan a maga képére
formált, az Kurt Vonnegut: A Titán
szirénjei c. könyve, amit 14 évesen
(1988-ban) olvastam el először,
szerzőnek soha hírét se hallottam
előtte (de más se!! - akkor még), a
sci-fiket alapvetően nem is szerettem, de mivel
akkoriban még napi egy könyv volt az
átlagom, és túl vastagnak nem
tűnt, nagy elszánás nem kellett, hogy
ezt is magamévá tegyem, ha már épp
ez akadt a kezembe.... ilyen apróságokon
múlik az ember sorsa :)
(Egy érdekes infót hadd osszak meg
PÁI-val is: éppen egy napon születtem
Vonnegut-tal, na ehhez mit szólsz... :) :)
amúgy Dosztojevszkijjel is)
"Olyan könyv is van, ami
stílusával úgy hat, mintha
"bárki" írhatta volna - de az is
egy nagy komplex teljesítmény" -- itt
pl. mire gondolsz? elég nehezen tudok
elképzelni konkrét példát (Emile
Ajar: Előttünk az élet, Anthony
Burgess: Egy tenyér ha csattan, ilyesmik? ezek
vannak ilyen lebutított stílusban
megírva, de ezek se úgy, hogy bárki
stílusa lehetne: mind a kettőben egy
konkrét stílussal "játszik
el" az író)