Majdnem mindig átázott a cipőm. Volt
úgy, hogy cuppogott a lábam a nedves
szivaccsá gyűrődött
kapcámban; volt, hogy csak egy kis undok
nyirkosságot éreztem; de mindenképpen
ebben taposhattam aztán egész nap.
Sáros volt a két gyakorlótér,
sáros a városka külső
utcája, sáros a szelíden hajló
domboldal, s ez a sok sár rátapadt a
nadrágunkra, köpenyünkre, bakancsunk
beleragadt a lucsokba, ha kivonultunk a
lövölde felé, vagy a másik,
meredekebb kaptató irányába, a
nemezgyáron is túl, a
Kálváriára. Zárt rendben
mentünk ide-oda, minden¬hova,
tanteremből a hálóterembe,
csuklóról az étterembe, s a
beosztásom, vagyis a helyem Szabó Gerzson
és Szentiványi között a
sorakozónál, ismerősebb hely volt
már a régi, otthoni lakásunk
legmeghittebb szögleténél is. Az
első tagpár második sorában
álltam, vagy mene¬teltem a fél
századunkkal, mintha egy vonatnak lennék
bizonyos kereke vagy egy gályának valamelyik
bordája; így utazgattunk ide-oda.
De ismerősek voltak már a falak is, a
lépcsőfokok is, ismerős volt a
földszinti folyosó levesszaga, az emeleti
illemhely olajos bűze, a sok bekeretezett
olajnyomat, „Szent Ágnes”,
„Las Meninas”, „Tulp tanár
lecké”-je, és ismerős volt a
kis kék katonasapkám. Nem
tévesz¬tet¬tem volna össze
senkiével, bármilyen egyformáknak
látszottak is. Nemcsak a varrását,
bélését, az apróbb feslések
helyét ismertem, hanem a sapka egész,
megfoghatatlan egyénisé¬gét; a
jellemét, formáját, azt a - talán
zenére fordítható - titkos
lényeget, amit kifejezett, s ami élesen
megkülönböztette a világ
összes többi sapkájától.
Ismerős volt a visszhangos, hatalmas
étterem,
villacsörömpölésével,
tengermorajlásával, zenekari
esztrádjával, a császár
életnagy¬sá¬gú
olajfestményével. Ismerős volt az
óraütés hangja, a hipermangán
íze, Schulze acél¬gyűrűje a
bal keze kisujján. Ismerőssé vált
ez az egész, idegen világ, de azért
majdnem ugyanolyan átmenetinek éreztem, mint
az első napon. És semmilyennek.
Csinálta az ember, amit kellett, egyelőre.
Egyelőre? Meddig? Örökké.
Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába
várjuk. Sosem lesz itt semmi. Meneteltünk
kettős rendekben a patak két ága
közt, a töltésen, énekeltük a
régi bakanótákat, vadul nekieresztve a
hangunkat, „Göndör hajam
rövidre, göndör hajam
rövidre...”, és bokáig
sároztuk a cipőnket a csúszós
vagy tapadós, vagy híg latyakban, míg
egy szép napon, december első hetében,
le nem esett a hó.
Délelőtt indult meg a havazás,
egészen váratlanul, szélcsendben.
Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni
az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak,
ráérősen himbálództak
lefelé, néha még fölfelé is.
Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó
szakadatlan, s ahogy teltek az órák,
inkább erősödni látszott, mint
alábbhagyni. Mértanóra jött,
utána földrajz. A tanterem ablakait szinte
elvarázsolta ez a kavargó, fehér
színjáték; mintha egy
óceánjárón utaznánk
valahová, nem tudtam levenni a szemem az
egyhangú és csodálatos
látványról. Részeg lett az ember,
olyan hirtelenül érkezett a
hóesés. Erre a lehetőségre nem is
gondoltam.