Pőrén, mint szénréteg:
Van, létezik, él
a nekünk kijelentett Semmiben
ahol az életnek csak két jele van –
a kiáltás és a kiáltó,
ha itt is számot vetnek a véggel,
legyen az távoli, egyszerű
mint örömtelen, vén házak ablaka,
vagy
szűk viskó korhadt,
elfeketült fala.
A Semmi vége. Menedék,
fedezék kezdete.
A megtett útról hírt ád a
kiáltás:
az ember eredendően elveszíti magát
belülről lassan pusztává
üresedve,
úgy olvadva össze a csenddel,
de menjen el csak végig a Semmi
útján
a szikrázó levegő törtrészei
közt,
azokat nem is súrolva,
megőrizve töretlenül magát,
jogán a nem-mindennapi szenvedésnek
és álljon meg
idegen ablak hűlt üvegén,
mint tükörkép, síkjain
duruzsoljon,
míg csak el nem fojtja hangját
a belülről kiszakadt kiáltó
válasz.