Ha mar tavasz, meg termeszet, egy vers nem is olyan
regrol...
Zöld, kövéren zöld
Virágok és fu" illata csapja arcod,
lombok lehelik hajad,
Lélegzeted hátrahagyod, csak szíved
dobban, hogy jobban halljad:
A természet hangja, a természet illata, a
természet színe.
Körülvesz ím e csoda, tovarohanó
pillanat; a természet íze.
Szemed épp csak résnyire, sikerül
elérnie, és mire fókuszt
találsz,
Lábaid gyökeret eresztenek, akár az
öreg törzs, mellyel szemben állsz.
Kövéren zöld lombja volt; dagadó
erek, fényen fénylő levelek,
Mára már csak farönk, nem fa, az egykor
óriásnak új neve lett.
Gyermekkor, öregkor, ido"s, bölcs
tölgyro"l szóló örök
mesék.
Indulnál tovább, kalapod emelvén a
természetnek – Dicsértessék!
S most látod csak megkésve, a fába
vésve mélyen a törzsön,
Bár nehezen olvasható, de még
kivehető: „Gyönyöru" a
Börzsöny”.