Hõsvértõl pirosult gyásztér,
sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetõje,
Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon
Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta
dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival
itten
Honni vitéz seregink holttetemikre
süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el
érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra
kikelted',
S érted mennyi dicsõk estenek
áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most
néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti
vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a
csalfa szerencse;
A békitõ sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi
reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz!
Élte kies tavaszán kora sírt hány
ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle
ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü
körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese
többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss
koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve
reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, õt sejteti
véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble
feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge
ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét;
gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve
között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellõ
S a hüség csendes angyala õrzi
porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot
élni,
Fénytelen itt szunnyad s kõ se' mutatja
helyét!
Õsi szabadságért harczolt bár
férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve
vasát,
Ámde hol olyan erõs, kit meg nem dönt
sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte
szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva
kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu
sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz
ura hunytát,
Kit repedõ szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s õ is
hû férje után hal,
S a kiürült háznak csak
döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor
álla kevélyen,
Dõltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli
bérét:
A meggyõzöttnek csillaga véle
tünik.
Igy hamvadtak el õk alacsony mohlepte
gödörben,
S a feledékenység éje boritja
nevök',
Hantra dül a pásztor s
fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hõspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hõsárnyékok csendesen ihletik
õt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minõ kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött
szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gõzfátyolt
usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergõdne Lajos, rettentõ sorsu
királyunk,
Sülyedezõ lova érczhimzetü terhe
alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki
segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos
pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed
igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára
leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén
szörnyen adózál;
Szendergõ porodat béke lebegje
körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva
irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla
erõnk.
A sorvasztó láncz igy készüle
árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta
sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok
inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gõgét Buda
ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra
jutánk.
Hány szûz fonnyada el zsarlónk buja
karjain ekkor,
S a Duna szõke vizén hány rabok usztak
alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi
tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség
rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek
után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak
példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen elõre
szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke
malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja
Mohács!
1824