ha mán csetamás: van egy Kemény
István-vers, ami szerintem pont olyan, mintha a
csetamás énekelné. meg
egyébként is jó vers (az utolsó
versszak meg még jobb):
Kemény István:
Egy nap élet
............
Harmincháromból huszan maradtunk,
tizenöt év után
szép ez is,
Egy óra múltán a kocsmáros
behordta fölöslegessé vált
székeit.
Férfiak és nők, fiúk és
lányok, június, este,
sátortető,
Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal
előre föl nem
törhető.
Nagy szavak váltak könnyű
zsivajjá, tizenegy autó
odakint,
Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz,
tizenegy autó:
a valamink.
S máris megy kettő: "tudod, a
kölkök nélkülem nem
alusznak el",
A másikért meg itt a férje: a
sövény fölött már
ott a fej,
Valaha fontos a harmadik volt: pohárral áll,
hogy
menni fog,
Az asztal mögé bezárva ültem,
mutattam: "kibújni
sem tudok".
Valami szél jött és bodzaszag volt,
eltelt a második
óra is,
Mutatta: "hány van?", mutattam:
"három. Hát neked?",
"jön a
harmadik".
És ezzel átbújt mellém az asztal
alatt, hogy "még egy
pillanat",
Mesélt, mesélve újra átbújt,
s még mindig mesélve
elszaladt.
Átmásztam én is, hogy
elszökésre, menekülésre
kész legyek,
Egyszercsak mégis délelőtt van,
öten maradtunk,
részegek.
Egymás
nyitott-könyv-életéből kihullott
könyvjelzők
vagyunk,
Szavakba öntjük a közös
eszmét, ami csak annyi:
még igyunk.
Repülő zúg a másik égen,
kezdődő, pontos
napsütés,
Figuráit kirakja lassan a
gyümölcsfák közé a
nemsötét,
Fagyiért jön be egy család, a
kocsmárosné a
kertbe ment -
Betelt a hetünk, és az Isten mégis csak
teremt
és teremt...
Itt volna vége, de életemmel nem
szolgáltam rá
erre sem,
Ha délelőtt volt, hát
délután lett, haza a hatvan-
egyesen.
Mért mondjam ennél pontosabban, hogy
nemsokára
meghalok
S nyers boldogság, vad reménytelenség
együtt se tett ki
egy napot -
Az a nap kéne mégis, egyben, legalább
az a
csonka nap,
Hisz máskor úgyis csak semmit mondok,
és nekem is semmit
mondanak.
Annak a napnak a délutánján fél
kettő körül
volna most,
Már annyit éltem volna eddig, hogy elég
is lenne,
hogy vagyok,
Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék
haza a
pénz iránt,
Erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy
élnénk le a
délutánt,
Órára, tükörbe, más
szemébe estig már nem pil-
lantanék,
Azon a napon mesélés utánig megtartana
a
tartalék.
S ha alszanak már, kilenc után, el
mezítláb akkor
menni csak,
Legvégül még kifutni innen, mint
bölcsnek hitt, öreg
férfiak.