Így kezdődik:
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, te kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
.
.
.
Nagy, éjsötét átkot mondok
magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint
megtépett-szakállú vén
zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit
lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te
drága!
.
.
.