ez a szomorú számba való igazán,
de tematikusan kapcsolódik ide is.
Jaques Prevert - Hulló falevelek (Zene Josef
Cosma)
Arcába mondtam, hogy nem szeretem.
Lestem, hogy erre majd mit mond nekem?
Györörtem, kínoztam
szüntelenül,
Féltékeny voltam oly kegyetlenül.
Hazudtam néki, hogy más fárfi
vár,
Ha estére randevúnk volt,
Szerettem volna, ha könnyet ejt már,
De ő csak fölém hajolt.
Azt mondta, szeretsz te engem,
Szívem enyém, érzem én,
S ellöktem magamtól durván,
S döbbenten nézett reám.
A két szemét, még most is
látom,.
Könny nélkül sírt, s csak
nézett vádlón
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót sem, csak elment
némán.
Hervadt falevél, hullt a fáról,
Elvitte őt az őszi szél,
Mégis minden este visszavárom,
Mert szívem csak őérte él.
Elmúlt a tavasz, és elmúlt a
nyár,
Szomorú szívem csak őreá
vár,
Belátom hibáztunk, megbántam
én,
Él mégis bennem egy halvány
remény.
Visszatér hozzám, ha eljön az
ősz,
És rájön, szeretem őt,
Szerelmünk emléke mindent legyőz,
S őppen úgy szeret, mint azelőtt.
Már érzem a csókját a
számon,
És látom a lágy mosolyát.
A vétkemet százszor is bánom,
És várom hívószavát.
A két szemét, még most is
látom,.
Könny nélkül sírt, s csak
nézett vádlón
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót sem, csak elment
némán.
Hervadt falevél, hullt a fáról,
Elvitte őt az őszi szél,
Mégis minden este visszavárom,
Mert szívem csak őérte él.