Én ezeket a verseket hoztam volna:
Vargha Gyula
A halál hídjánál
Körülöttem a tél hava pelyhez.
A föld hólepte fehér.
Elértem a hídhoz, amelyhez
Egyszer mindenki elér.
Rozoga rossz híd, mélyen alatta
A meg-megakadt
Jégtorlatokat
Rohanó folyam árja ragadja,
Bömbölve vadul.
Odatúl
Nem látszik a part,
De a hóban a nyom
Mind, mind odatart.
Szememet behunyom,
Ajkamat összeszorítom,
Úgy megyek által a hídon.
Társtalanul:
Bolyongok nagy néma pusztaságban,
A táj felett az ősz borúja:
Minden kihalt, kopár, kietlen,
S vergődő nyugtalan szívemben
A lét sötét keserve, búja.
Fölöttem a felhős magasban,
Közel a szürke égi bolthoz
Az eltűnt társakat keresve,
Riadt szárnnyal kétségbe esve,
Egy elmaradt vadlúd rikoltoz.
Vargha Gyula: Kevés a vetés
Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér
szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.
Fut a táj, hegy-völgy váltja a
síkot,
Nagy tábla után jönnek pici
csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak,
Kevés a vetés, sok a parlag.
A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? –
Kevés a vetés, sok a parlag.
Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öreg ember ballag,
Kevés a vetés, sok a parlag.
Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem
aratnak...
Kevés a vetés, sok a parlag.
(1915)
PÁI