Pessoa
Képtelen óra
Hora Absurda
Hajó a csönded, duzzadnak a
vitorlavásznak...
Az árbocok kis zászlain szellőcske
játszik: mosolyod...
E csönd, és benne mosolyod lajtorja,
gólyaláb csak,
Éden-közelbe rajtuk, ím,
felmagasodhatok.
Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz
darabra...
Szilánkjait egy sarokban csönded őrzi
hűségesen...
Rád-gondolásom holttetem, tenger partra
kavarta,
Képtelen vásznam vagy, rajta fals
színekkel művészetem...
Tárd ki az összes ajtót, a szél
hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét,
lila párát...
A dagály tölti meg nagy
barlang-öblü lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok
karavánját...
(...)