leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.
ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,
ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök
híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.
jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
„de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki
szeret……”
s hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,
ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd
tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű
halálod,
aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni
állomás,
és reggel csak üres üléseken
ülünk,
és folytatódik ez az
utazás…….
csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,
de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső
helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire
félünk.