Kosztolányi Dezső: Hajnali
részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor –
abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva
nagyban,
csak forgolódtam dühösen az
ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga
szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az
egészet,
sétálgatok szobámba le-föl,
ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli
mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy
magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz
szét
ködébe csalfán csillogó
eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a
ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek
álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá
meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a
csendből,
sántítva baktat, nyomban
felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a
valóra.”
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a
derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a
hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég
volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra
szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál
hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem
akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant
felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a
báléj,
künn az előcsarnok fényárban
úszott,
a házigazda a lépcsőn
bucsúzott,
előkelő úr, az ég
óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép
nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági
kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó
fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk
fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól
föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál
van,
és most világolt föl értelme
ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit
kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába
estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres
tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem
visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl
fölöttem
ez a sok élő, fényes égi
szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom
szét.
Szóval bevallom néked,
megtörötten
földig hajoltam, s mindezt
megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve
húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a
porban,
hol lelkek és göröngyök közt
botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.