Anna Ahmatova
CINQUE
Autant que toi sans doute, il te sera fidele,
Et constant jusque a la mort.
(Baudelaire)
1
Mint fönn, felhő peremén;
szavaid így idézem elém,
de szavaimra az éj - tanu vagy -
túlragyogta a nappalokat:
földtől elszakadva suhant
két lény csillag-magasan.
Se szégyen, se töredelem,
nem: akkor se, most se, sosem.
De ma ébren hallod, ahogy
hívlak én, aki élő vagyok.
Az ajtót, mely résnyire nyílt,
nincs erőm becsapni megint.
2
Elenyészik a zaj, mely az éteren áthat,
sötétséget színlelt a hajnali
ég;
már néma örökre a kinti
világ, csak
e két hang szól: az enyém s a
tiéd.
Mig a tó felől fúj, s a harang
zúg a szívbe,
úgy csillog az éjben, oly könnyű
a szó;
indázott egymásba szivárványos
ívvel
beszélgetésünk, a felragyogó.
3
Én nem szerettem sohasem,
ha sajnált bárki engem,
s csepp részvéted most úgy viszem,
mintha nap sütne bennem.
Ezért ég, amerre megyek,
hajnalpír, ezért művelek
annyi csodát!
4
Tudod jól, ama keserű napnak
nem zenghetem dicséretét.
Ne de útravalót, mit is adjak?
Az árnyam? Azzal mire mégy?
A tűzben rég elemésztett
drámát, dedikálva neked?
Azt a szörnyű újévi képet,
mely a keretből kiléphetett?
Vagy az égő nyírfaparázsnak
alig hallható neszeit?
Hogy a szerelmi históriáknak
nem értünk a végére itt?
5
Nem szívtunk be mákonyos álmokat,
nem tudtuk, mi bűnünk lehet.
Milyen csillagok rendelte kárhozat
uralkodik sorsunk felett?
Milyen rémítő pokloknak üstjeit
kavarta e téli sötét?
Mitől hittük el őrülten reggelig
a hajnalpír igéretét?