Még egy Hárs István:
Esik...
A tócsán koncentrikus körök -
leesik nekem is: csöpörög.
S mint ködös Albionba lépek
ki a nedves...na nem homokba.
Az a tengerparton lenne, Adrián
vagy Itáliában, s lelkem énekelne.
Itt legfeljebb dörmögök, míg a
kis
csintalan ördögök, új
tanulóink
kamarakórust tartanak szünetben.
S a bérházi keretben, körben a
gangokon, visszhangzik hangjuk,
mint érces osztrakon, vagy kornett
s a senki nem kívánta koncert
bosszúság helyett kis mosolyt csal az
arcokon, bár a lépcsőházi
karcokon
nem teszi túl magát könnyen az itt
lakó.
Fakó egekből jön hát az
áldás.
Szürkeség nyomja rá
bélyegét
hangulatomra is, míg postára el
battyogok, sapkámról oldalt csorog
fülemre a lé, nem mondom
"ollé",
csak lépkedek egyre, gyorsan tova,
Esőben az ember nemigen tétova.
S hogy dolgom végeztével pillantok
szerteszét, az ember elveszti eszét,
hogy mások mennyire nem látják ebben
a jót, az eső csöndjében
megszólalót.
"Ma este hát, forralj magadnak jó
teát,
s a fotel sarkába bújva el egy régi
könyvet újra, meg újra
átlapozz".
Jőnek majd emlékeid, ne kalapozz
érte,
múltadat csak ostoba kérte számon.
De mondtad is: mi szívemen a számon,
s nem fogtad be azt, mivel remélsz
másoknak is vigaszt, tavaszt nyújtani.
Nem fognak hatalmaskodók megfújtani.
Ahhoz bár kezük lehet erős, de
jellemük
nem az, mi ehhez biz szükségeltetik.
Szóval csak annyit vettem észre: ma esik.