A kő és a víz
Voltak idôk, mikor nem számított,
mit gondol a kô a vízrôl.
Voltak idôk, mikor nem számított,
mit gondol a víz a kôrôl.
Mikor találkoztak; rettenetes erô!
Azt gondolta a kô: milyen helyes ez a
víz.
Azt gondolta erre a víz: milyen helyes ez a
kô.
A kô elmerült a vízben. A víz
körülölelte a követ.
A víz egyszercsak mozogni kezdett.
A kô pedig maradni kezdett.
Sokáig éltek így, éldegéltek.
Kettesben a víz és a kô.
A kô szeretett maradni, az víz pedig
mozogni.
Törtnént, hogy a kô elhatározta,
megtanul mozogni.
A víz pedig azt gondolta, megtanul maradni.
A kô megtanította maradni a vizet.
A víz pedig mozogni a követ.
Telt, múlt az idô, boldogultak ezzel is,
azzal is.
Rájöttek erre is, arra is.
Rájöttek: jól van ez így!
Hogy a kô marad is és mozog is,
Hogy a víz mozog is és marad is.
Rájöttek, hogy fontossá váltak
egymásnak.
Hiszen a víz nem tud maradni kô
nélkül,
És a kô nem tud mozogni víz
nélkül.
Rájöttek, és örültek!
Együtt mozogtak és maradtak.
Történt egyszer - szinte egyszerre - hogy
A víz megtorpant egy roppant
vízeséstôl,
A kô pedig fennakadt egy hatalmas
sziklán.
A víznek mennie kellett, a kônek maradni.
A kô - mit tehetett - várta, hogy a víz
visszatérjen.
A víz pedig várta, hogy a kô majd
biztos utánaered.
Vártak és vártak. Oly sokáig,
mígnem kezdték
Elfelejteni egymást, oly messzire
kerültek.
Mikor már elfelejtette a kô, hogy képes
mozogni,
És a víz is elfelejtette, hogy maradni,
Újra nem számított, mit gondol a
kô a vízrôl,
És a víznek, mit gondol a
kôröl.
De egyszer, a víz elérkezett egy sekély
tóhoz.
A követ pedig magával ragadta egy erôs
hullám.
A kô újra mozogni kényszerült,
A víznek pedig maradnia kellett.
A kô sodrodott ide, oda, de közben
Ezt mondta: meddig kell még utaznom?
A víz maradt magában és közben
remélte,
nem kell így egyhelyben lennie
örökké.
A víz új kô érkezését
jósolta.
A kô érezte, utazása hamarosan
véget ér.
A megérkezés felkavarta a vizet is, a
követ is.
Új kô, új víz.
De ekkorra a víz már sokáig víz
volt.
A kô pedig - a nagy áramlásban -
átcsiszolódott.
Így történt, hogy már nem ismertek
rá egymásra.
A kô nem ismerkedett a vízzel, a víz
sem a kôvel.
De egyszer egy pillanatra - egyszerre
rörtént - hogy
A víznek ismerôs lett a kô.
A kônek furcsa érzése támadt:
ismeri ezt a vizet.
De ekkor az idô is közbeszólt.
A víz is és a kô is megtorpant: itt az
idô!
Nem számítottak erre: az idô
mindvégig velük volt.
A kô zokogott: egy kicsit még maradni!
A víz ôrlôdött: mégegyszer
mozogni!
Hirtelen megértették, mit kell tenniük,
és ettôl
Mérhetetlen erô és derûs nyugalom
öntötte el ôket.
Mégegyszer az utolsó erejükbôl!
Az útolsó mozdulattal!
Így esett, hogy a víz kivetette a partra a
követ,
a kô pedig máig is ott van ahová a
víz kidobta!
2005. február 3.