Mint apálykor a tenger
engedek lassan ölelésemből
és húzódok vissza
feltartózhatatlanul,
mint karok búcsúzáskor
kicsit tétován, vissza-visszatérve,
de végül hanyatlanak a semmiségbe.
Mint tüzes csóva
oxidálódok halálra,
csodára várva
hogy lesz még egy nagy bummm,
de Isten tudja...
ez az ő tűzijátéka.
Minden nap nyakán a hurkot
szorosabbra húztam
messzire se menjen
és sokat se tüzeljen,
de végül megfolytottam,
kínnak kínjával pusztult
mikor titkon kinevettem,
koporsóba tettem,
de fáj túlélni,
jobban mint a halál.
Fekete felhők
fekete villámai
hullanak szanaszét
és jégverte magányos tölgy
alatt
várom azt fránya nagy
szivárványt,
én aki azt hittem
ismerem a szabályokat
várom,
hogy az ég nyíljon kettébe,
maradok magamnak a fa tövében.
Sziporkáztam,
féktelenül, világítva
messzeségbe,
sok színben és formában,
és reméltem sorsunk megáldja,
szerettelek ahogy ember tudna,
legjobban,
de tökéletlenül.
Itt állok
az univerzum szegletén, némán,
ahogy a mindenség esik énrám
és eltűnsz a habban,
csak lelkemet lengetem halkan.
Gyümölcsödbe rejtetted
titkunkat, álmunkat.
Mint éhes gyerek várok,
hogy ismét emlő kössön a
világhoz,
hogy madzagra kötött édes csók,
legyen boldogítóm
és várom...
hogy fonj körém új hálót
hogy én vigyázatlanul beletévedjek
vagy beleugorhassak a közepébe.
Lehetnél apró csalán is
a szívem legmélyén
és belémcsíphetnél,
mert elszundítottam.
Ébressz, mert szeretnék
egyszerre erősen
és egyszerre gyegéden,
talán nem halt meg bennem
végleg, teljesen.
Ott csüngsz a telefon végén
és mondod, hogy szeretsz.
Az én szeretlekem is kiált,
de héttoronyban
hét lakattal zárt ládikában,
pisszenés sem hallik,
pedig igen,
igen, igen, ...
igen ...
...
futnak a percek.
:(