Ne öld meg az álmodót!
Kit szerettem most mind itt hagyott,
Nem fénylenek már úgy a csillagok.
Napjaim sötétek, mint a fénytelen
éjszaka,
Csak a harag maradt, mi a lelkemet mardossa.
Széttárt kézzel, és szememben vad
fénnyel,
Vadul keresem a bűnöst ki ezért majd
felel.
Haragvó lelkem oly nehéz teher,
Törékeny testem nem is bírta el.
Szakadó esőben, egy pocsolyában
térdelek,
Erőtlen testemen az eső csak pereg.
A lecsorgó cseppek mind úgy
fénylenek,
Mintha így hagyná el lelkem elázott
testemet.
A fenevad, mintha most magamra hagyna,
Köröttem a világ, most más
arcát mutatja.
Minden sötét és eltűntek a
hangok,
Egyedül vagyok, egyedül vagyok.
Tudattalanul nézek az alattam lévő
vízre,
Egy képet mutat, mit eddig nem vettem
észre.
Egy ifjú áll ott… Oly ismerős a
képe.
Szótlanul áll ott, s kezében a
szíve.
Ketté van hasadva, mintha
széjjeltépték volna.
Iszonyú sebek tátongnganak rajta.
De nem fegyver ejtette, és nem is
szörnyű állat.
Ilyen sebet csak egy van mi csinál,
Úgy hívják: Bánat
Szörnyű volt a fájdalom szinte
már őrjítő,
Nem bírta elviselni, s kitépte
testéből.
Nem halt bele, és a fájdalom is
megszűnt,
De üres maradt belül a szelleme
eltűnt.
Az idő gyorsan pörgött
mögötte,
Ő csak tartotta szívét, hogy
bánatát feledje.
Nem volt egyedül volt még ki szerette.
De szívét többé, vissza nem
tehette.
Érzés nélkül, üresesen
állt ott,
Tudomást sem véve róla ezzel kiket
bántott
Szívéből a fájdalom
átszállt annak szívébe,
Kit feledett, mikor azt testéből
kitépte.
Mert ő volt az, ki szülte s
fölnevelte,
S most köszönet helyett üresség a
bére.
Ő nem hagyta el, végig kitartott
mellette,
Cipelte a terhét, mert annyira szerette.
Végül egyedül ment el,
Emlékét nem őrzi fia tovább.
S csak a feszület maradt a sírján,
És az örökké égő
gyertyák.
Arra eszméltem, hogy könny hagyja el
arcom.
Bele hull a vízbe, hogy fodrokat kavarjon.
A víz mikor kisimult akkor vettem észre,
Az ismerős arc, önmagam képe.
Hirtelen eszméltem, még föl is
ugrottam,
Dühödt ordítással a vizet
tapostam.
De szemem valami szokatlant vett észre,
S kérdően néztem az ismeretlen
fényre.
Minden lelassult s Ő engem nézett.
Az érzés ismerős volt, valahonnan
rémlett.
Magától csak úgy megindult a
lábam
Arra vágytam csak, hogy közelebbről
lássam.
Mosolygott a szeme, és kinyújtotta
kezét,
A szája is mozgott, de csak a csend, ami
elért.
Oly közel volt, hozzám mégsem
értem el,
S valami régi jött elő, és
ébresztett újra fel.
Fölébredt lelkemben a szendergő
fenevad.
Új érzéseimtől morogva
felriadt.
Éles körmét a szívembe marta,
Emlékeztetvén az elmúlt
hónapokra.
Régóta volt ő mélyre
eltemetve.
Szárnyaló lelkem
bebörtönözte.
S hogy most börtöne széthasadt,
Felszínre jött a vérengző
fenevad.
Testem lassan, lassan zuhan hátra,
Tompa puffanással hull alá a sárba.
Szemem még látja figyelő arcod,
De a bestia fed rá végül,
éjsötét fátyolt.
Lélegzek, de már érzem halott
vagyok.
Megtiportak az elmúlt hónapok.
Szívem még él, de szemeimnek
fénye,
Őrjöngő fenevadnak tompa
tükörképe.
Az otthon messze van, de a pihenés közel.
Bárcsak lenne még egy éjszakám!
Farkas-szememnek add vissza régi
fényét!
Hát keresd őket! És találd meg
bennük,
A szörny szépségét!
Göblyös Gábor
2005. február 18.