A sivatag
Négy napja mentek el, Őt ott
hagyták.
– Túl gyenge, már nem vihetjük
tovább.
– Vidd be a barlangba, és kösd ki a
lovát.
Induljunk emberek az égre bízzuk
sorsát!
– Nem éri meg a reggelt, elviszi a
láz.
Több kell ide, mint egy egyszerű
fohász.
– Induljon katona parancsot kapott.
Nem tehetünk semmit, neki ennyit adatott.
Izzó forróság, és jéghideg
veríték,
Kiszáradt száj a szem előtt
képzelt kép.
Küzd a test a kórral, mely
görcstől vonaglik
Mindent felemészt, ha nem bírja reggelig.
Lopva kelt fel a nap, mint ki előbújni
fél,
Lágyan keltve a katonát a reggeli
fény.
Elgyötört testét lassan
végigjárta,
Életet lehelt a hideg végtagokba.
Talán csoda történt, talán az
ég akarta így,
De túlélte az éjjelt, és
kinyitotta szemét.
A láz elmúlt, s csak a nyomát hagyta
hátra,
De életben maradt, a többit nem is
bánta.
Szétnézett és tudta nem, ott nem
maradhat.
Nincs víz, s az élelem talán ha
holnapig kitart.
Mennie kell teste bármennyire is fáj.
Nem vár rá ott más csak a
fájdalmas halál.
Két napja már, hogy otthagyta
barlangját,
Tikkasztó forróság kísérte az
útját.
Hogy merre tart, már régen nem tudja,
De mennie kell, mert föladni nem akarja.
Dél tájig az útja naphoz kell, hogy
tartson,
Utána hátra hagyja, hogy irányban
maradjon
A homokba csüdig süllyed a pata,
Lassan vánszorogva baktatnak haza.
– Haza, ugyan hol lehet az vajon?
Ott hagytam, mert nem volt maradásom.
Szívem elvágyódott messzi-messzi
tájra,
Hátra sem néztem, és ráléptem
az útra.
Kalandra vágytam, és oda hol élni
jó,
Csábosan hívott engem a légió.
Öt éve itt vagyok, s nem láttam új
csodát.
A táj is változatlan, így öt
éven át.
Sok barátom lett, s hittem új
családom,
Kemény évek voltak de helyt kellet
állnom.
S a „család”, kiért még a
vérem is adtam,
Szótlanul hagyott itt, meghalni magamban
Pár hetem van hátra, s kezemben az obsit,
Haza húz a szívem, vágyom már a
régit.
Sok mindent láttam, mit feledni volna jó,
Mégis, ez tart életben… és a
hazahívó szó.
Hat napja már nem bukkant ismerős
tájra,
Homokkal van telve megkopott csizmája.
Vize már nincs, elfogyott egy napja.
S levegőért kapkod, a cserepes
szája.
Parancs a lelkében, bátorság
szívben.
Mindig csak előre katona!– mondja egy
hang a fejében.
Kezét néha parázsként égeti a
homok,
Mikor erejét vesztve a térdére rogy.
Nem lovagol már, hisz lova is alig bírja,
Sok csatát megjárt, ez a fáradt
öreg pára.
Ő most a társa, s lelkének hű
barátja,
Nélküle megőrült volna a
fájdalmas magányban.
Kitartóan megy, mellette szorosan lépdel,
A melegben árnyékot ad, hatalmas
testével.
Sokat beszél hozzá, s ő tűr,
és hallgat,
Itt, hol az ember nappal elég, s éjszaka
megfagy.
Az utolsó morzsák is elfogytak két
napja,
S vizelete az, mi szomját csillapítja.
Sírni sem tud, hisz nincsen már mivel,
A hite is fogytán, s néha az
őrület fogja el.
Mindent eldobott, mi itt semmit nem ér,
Délibáb csalja szemét, s érzi
elevenen elég.
Tíz körömmel ás, mint a kutya maga
alatt,
Így akarná lerövidíteni a
véget nem érő utat?