Íme
Íme, eljött a nap, minek
jövetelétől
rettegtünk,
mindketten rettegtünk.
Sok ilyen nap volt,
de ez mind közül legfájóbb
talán…
S újra „szoktatom szívemet
a csendhez…” de most oly nehéz.
Majd két esztendő telt el így,
kerestél, hallgattál,
kerestelek, hallgattál…
Újra megtaláltál,
ismét elszakadtál…
A kötelék, mint köldökzsinór
fonódott körénk,
hol boldogítón,
hol fojtogatón.
Holnap…
Micsoda szó! Holnap…
ha majd reggel felébredek,
ráeszmélhetek:
ismét elveszítettelek.
Holnap,
ha lencsét készít kezem,
te nem eszel abból,
Holnap, hiába várom leveled.
Még ha reménylem is,
hogy egy holnap majd elhoz nekem,
hogy a küszöböm előtt
állva
ajtóm zörgeted,
lassan már kihuny a remény…
Vagy parázzsá lesz csendesen,
s nesztelen várva vár
szellőre,
mi fellobbantaná újra lángját
éltetőn…
S ha fellobbantaná is,
micsoda fájdalom,
és félelem
kísértene naponként,
újra, meg újra,
fájdalom, félelem:
– Elveszítem, elveszítem!
Most csak a csend maradt,
egy gyertya szelíd fénye,
imádság,
emlékek, újak s régiek.
Ó, kedves újak,
és ó, kedves régiek…
mikről úgy hittük, elfeledtük,
most újra elevenek,
elevenek, mint az újak, mind, mind,
hogy méginkább fájjon,
s méginkább szenvedje a szív…
Arcod, mosolyod,
csókod, ölelésed, édes
ölelésed,
szenvedélyed emlékei,
s szerelmedé,
vélt szerelmedé.
Tanítgattál engem egy dologra,
egy dologra, mit másként gondoltam
én:
hogy elveszíteni valakit,
kit szeret szívünk,
nem oly fájó, mint megholtan tudni,
s halálával nekünk is halni,
vagy élve, mégis holtan járni.
Tudni, hogy él, csendben tudni,
s e tudattal megbékélve lenni.
Oly békében, amint békében
függ
a nyakban, hívségesen,
ezüst láncon kicsiny érme,
kicsiny keblek között?
Békesség-e ez?
Fájóbb, mint elgondolhatná a
szív…