irodalom

nemhogy kvázi, hanem. :)

olvasta már valaki az új Nádast? (a kérdés kvázi költői)

4881: igen, nagyon köszönöm:)

Nem tudjátok: 451 Fahrenheitnek készült színpadi feldolgozása? Bevallom őszintén, ezen a héten nem lesz időm beugrani a Színházi Intézetbe, hogy megnézzem. Ha valaki tud ilyenről.... háááááááát... Boldoggá tenne:)

Ha már a filozofálás és moralizálás előkerül, akkor érdekel: mi a véleményetek Salinger Seymour: Bemutatás című művéről? Vagy legyen mondjuk Márai Kassai őrjárat című munkája... Ha úgy vesszük, ezek is filozófikus (elsősorban az első esetben) vagy moralizáló (a másodikban) jellegű művek... Jó! Ne értsétek félre. Nem meggyőzni akarlak titeket hogy tetszen (a kövezéstől tőlem senki nem áll távolabb), csak érdemes szerintem belegondolni egy egy mű érdekességébe, s ha arra próbálunk figyelni, máris sokkal vonzóbb lesz... megváltoztatva a saját olvasói attitűdünket talán befogadóbbak leszünk. Szerintem nem elég, ha a mű "megírja saját magát számunkra":) (Ugye ugye Roland Barthes:) ), de nekünk is idomulnunk kell a műhöz... mindegy... csak hangosan gondolkodtam...
Egyébként a 84-hez való hozzászólásokat köszönöm... Sokat segítettetek... Ha valakinek valahogy meg tudom hálálni...:)

4880: Írtam levélben véleményt, megkaptad?

4878: köszönöm

4876: Hesse és azon belül is az Üveggyöngyjáték nagy kedvencem. Neked hogy tetszik?

4875: Még a főpróbáját láttam decemberben, vagy januárbna, már nem emlékszem pontosan. Egyértelműen pozítív róla a véleményem, József Attila addig is a kedvenc költőm volt, Hobo csak megerősítette ezt az érzést. Erős, szuggesztív előadás volt, több versre is felhívta a figyelmemet, újraolvasásra kényszerített. Pl. A hetedik, Könnyű, fehér ruhában

4873: Eltudnád küldeni nekem azt a fényképet? Kiváncsi vagyok rá, Krasznahorkai is nagy kedvencem. Köszi.

Hát én most két könyvet is olvasok. Egyik Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték.
A másik kicsit más stílusú, Erich Fromm: A szeretet művészete.

Sziasztok!
Dolgozatot írok Hobo József Attila estjéről("Tudod, hogy nincs bocsánat"), és kíváncsi vagyok a véleményetekre, ha láttátok kérlek írjátok meg milyen gondolatokat ébresztett bennetek, pozitív és negatív kritikákra is kíváncsi vagyok!
köszönöm a segítséget
szép napot mindenkinek

4865: Én 4860-ra írtam, aki az érzelmi és lelki síkú műveket szereti, hogy a Bűn és bűnhődés talán nem a legjobb példa ezekre.
Amúgy sztem nem azzal van gond, ha az író filozofál v. moralizál, hanem ha ezek a részek szervetlenül kilógnak a cselekményvezetésből v. valahogyan kiugranak esetleg hiteltelenné válnak a mű olvasása közben. Persze elég nehéz lenne megadni, hogy ez miként, hogyan férhet bele a művekbe...

(4864 és 4872: épp néhány napja küldött el egy barátnőm egy fényképet, ahol Eörsi és Krasznahorkai együtt üldögélnek az eckermann teraszán Goethe születésnapja alkalmából. Eléggé megható volt.)

Hát Sartre tényleg elég nehéz eset, de ő filozófus, meg persze író, de inkább filozófus, és az írásai....... nem tudom. Baromi nehezek, az tény, viszont ahogy haladok előre a szövegben, az bennem mégis egy történetet generál, lehet, hogy ez a történet nem szól másról, mint hogy én hogyan merülök alá Sartre világába és teszem azt magamévá, és ez lkehet, hogy nem is épp a legkellemesebb élmény, de az akkor is egy történet. Kunderát olvasni viszont nekem leginkább arra hasonlít, mint amikor nézek egy filmet, de nem tudok rendesen odafigyelni rá, mert ott ül mellettem egy kellemetlen, fontoskodó alak, aki nem bírja ki, ha nem hallja a saját hangját, és egyfolytába pofázik.
Ha teljesen előtérben van az elmélkedés, azt én már esszének hívom, és az egy másik műfaj :) vagy ha nem ez, akkor nem tudom, mire gondolsz. Az Elmékedések a zsidókérdésről (nem ismerem) pl. teljesen esszécímnek hangzik :) esszét azt szívesen olvasok, de akkor már eleve tudom, hogy ez most esszé, és nincs probléma. De az esszében is kell hogy legyen egy olyan egységes gondolati ív, amihez hasonló egy jóféle prózai elbeszélő szövegen végigvonul, és lehet, hogy egyébként Kunderánál is megvan ez, csak valami miatt én nem érzékelem, ki tudja
Mondok mást: ott van Borges, akinek szintén vannak olyan elbeszélésnek nevezett text-jei, amik csak a szó igen nagyvonalú újraértelmezése után nevezhetők történetnek, és mégis történetként megy benned végig, amikor elolvasod, és ráadásul még baromi jó is, és nem tudom hogy csinálja...
Kezd olyan érzésem támadni, hogy ez, amiről beszélünk, nem olyasmi, amiről beszélni lehet, az ember ezt vagy érzi, vagy nem, és mindenki máshogy érzi.
Évek óta töröm a fejem, mitől olyan istentelenül zseniális Krasznahorkai Sátántangója, milyen trükkökkel éri el azt, hogy az ember, miközben olvassa, mintha úszna egy nehezen meghatározható állagú közegben, egy sűrű, lüktető masszában, mégis, súrlódás nulla, sebességérzet nulla, néha nyugodt az anyag, néha mintha örvénylene, nézem a mondatszerkezetet, a kapcsolódási pontokat a szövegrészek között, a szóanyagot, mindent, és egyszerűen nem jövök rá semmire.. De az biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlót érez :)

4870: (márminthogy az spec nem egz. filoz, hanem filozófikus, rosszul tettem össze a mondatot)

4869: Azokra gondolok, amikben vagy nagyon erősen jelen van, vagy akár teljesen előtérben van a majdhogynem öncélú elmélkedés. Gondolok itt akár Kunderára (sehol sem viszi előre a konkrét sztorit az, hogy megtudjuk, milyen tipusú szoknyavadászok léteznek stb), akár Sartre-ra (az ő művei közül néhány valóban az egzisztencialista filozófia fáklyavivője, így pl. a lentebb említett Elmélkedések a zsidókérdésből, amiben ugye sztori sincs), például

4868: ezt nem csodálom :) mit is jelent ez egész pontosan: filozófiára hajazó művek?

4867: (már ki tudja ki mit gondol, inkább leírom, hogy semmi bántó szándék nem volt benne. paranoiás lettem a wiwen)

4865: ezzel tulajdonképpen a filozófiára hajazó műveket zárod ki, nem?

4848: Köszi! ezt nem tudtam.

Én azt gondolom, az író ne mondja meg nekem, melyik oldalon áll (sugalmazva ezzel azt, hogy nekem melyikre kellene), ne bocsátkozzon különvélemények taglalásába a történet szövetén belül, és ne mondjon ki direkt filozofikus összegzést sem, mesélje csak el a történetet, és a többi legyen jelen kimondatlanul, majd én összegzem, eldöntöm, kibogozom. És ez nem azonos a gondolatiság elutasításával, Dosztojevszkij pont a legjobb példa, ő olyan író, aki csak elmondja, mi van, és a többiről hallgat, csak események vannak leírva, leír elméleteket, az igaz, de azok is történések, a cselekmény részei, dramaturgiailag ezért nem elhagyhatók, nem úgy, mint Tolsztojnál, aki időnként megszakítja a Háború és béke történetvezetését, csak hogy kifejtse a saját különvéleményét arról, mennyiben vannak hatással a történelem menetére az ún. nagy emberek, és ezek az elmélészkedések idegen testként vannak jelen a szövegben, másra nem jók, mint hogy felidegesítsék az Olvasót, aki nem kér ebből :) (annak idején a kollegák az egyetemen ki is röhögtek: képes voltam átrágni magam a Háború és béke 1600 oldalán, és falhoz vágni azzal, hogy nem, nem, én ezt nem olvasom tovább, amikor pedig már nem több, mint kb. 40 oldal híja se volt: hát persze, mert Szerző a végén úgy gondolta, jó lesz, ha még egyszer összefoglalja, amit korábban is csak vagy ötször fejtett ki eléggé kimerítően, nehogy már Olvasó úgy tegye le a könyvet, hogy nem véste az eszébe egy életre a leckét, Olvasó viszont azóta se olvasta el azt az utolsó 40 oldalt :) )

Most éppen Krúdytól a "Purgatórium", Eörsitől az "Időm Gombrowiczcsal" (ma volt Eörsi temetése, megható volt, a gyászoló tömegben a kortárs írók krémje), a már említett Kundera, majd ezek után "Az új élet" Orhan Pamuktól. Most a barátnőm olvassa, nem tudja letenni.

4861: Na, ezzel egyetértek. :)

4860: De hát ezekben elég sok a gondolatiság is. Pl Raszkolnyikov "elmélete"...

4859: tudom, nem úgy értettem :) Úgy értettem, hogy nekem az irodalomban lehetőleg senki se legyen didaktikus, pláne nem dogmatikus. Így aztán ha egy író didaktikus, az már ugyanolyan hatással van, mint ha dogmatikus lenne, na :)

Hát, én éppen az Amerikai pszicho-t olvasom, de nagyon beteg. Talán ezért tetszik? Mindegy is. De úgy általánosságban az olyan regények tetszenek, amik inkább lelki vagy érzelmi síkon kalauzolják az olvasót. Pölö Bűn és bűnhődés örök kedvenc, csak nagyon hosszú. Viszont megéri, mert élmény. A másik kedvenc Szép új világ. A vége üt.
Asszem ennyi, ami fontos, de rengeteg van, amit még meg sem említettem. Mondjuk Godotra várva. Á, rengeteg van még...

4857: Az Idegen szavak szótára szerint is elég más a két szó jelentése. :)

4857: Nálam a két szónak különböző a jelentése. Konkrét példát pedig nem tudok most hirtelen, mert kb. 5 éve nem volt a kezembe Kundera (csak amikor a költözésnél felpakoltam a polcra :) ). De egyébként már a címektől is frászt kapok: Halhatatlanság, Lassúság, Tréfa... Ja, pl. e legutóbbiban úgy emlékszem vagy 20x definiálta (persze 20féleképpen), hogy mi az a tréfa. Minek? - de én sem akarlak meggyőzni, a pasim is szereti, s az ő kedvéért fel is tettem a könyvespolcra...

4856: Számomra a dogmatikus és a didaktikus az irodalomban lényegében ugyanazt jelenti. De nem hiszem, hogy meg tudnálak győzni, hogy jó Kundera (és nyilván nem is kell, van akinek tetszik, van akinek nem és ennyi) - mert én nem érzem azt, amit te (hogy szájba rág). Nem tudsz konkrét példát mondani? (régebben olvasam utoljára)
Szerintem ha egy könyv nem egy kizárólag történetet leíró regény, akkor természetes, hogy mond valamit, ami nem szigorúan a cselekményhez köthető. De szerintem Kundera ezt úgy teszi, hogy a lehető legkevésbé lehet didaktikusnak vagy szájbarágósnak (vagy dogmatikusnak stb) nevezni. Szerintem persze. A te véleményed?