Délelőtt indult meg a havazás,
egészen váratlanul, szélcsendben.
Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni
az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak,
ráérősen himbálództak
lefelé, néha még fölfelé is.
Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó
szakadatlan, s ahogy teltek az órák,
inkább erősödni látszott, mint
alábbhagyni. Mértanóra jött,
utána földrajz. A tanterem ablakait szinte
elvarázsolta ez a kavargó, fehér
színjáték; mintha egy
óceánjárón utaznánk
valahová, nem tudtam levenni a szemem az
egyhangú és csodálatos
látványról. Részeg lett az ember,
olyan hirtelenül érkezett a
hóesés. Erre a lehetőségre nem is
gondoltam.
A tízórás, nagy szünetben
szétfutott a hír, hogy elmarad a
délutáni gyakorlat. Az orvosi vizit és
a tízórai-kiosztás után gombozni
kezdtünk Colaltóval, a
tanszerládája vízszintesre
támasz-tott fedelén. Laczkovics Józsi
egy repkénnyel befutott, skót
várkastélyt ragasztgatott kivágós
papírból, amit a városi
papírkereskedésből hozathatott az
ember a zsebpénzén. A kályha
tetején megint gyorsabban kezdett forogni
Bónis körzőhegyre tűzött
papírkígyója, mert újabb
vödör szenet öntöttek a
tűzre. Szabó Gerzsonék a kályha
előtt guggolva krumplit sütöttek,
és kenyeret pirítottak; Mufival és
Halász Péterrel együtt reggel a
csuklónál szedték össze az egyik
pinceablak körül szétgurult krumplikat;
csak most értettem meg, hogy céljuk is volt
vele. Czakó Pali Szeredy mellé
könyökölve mutogatott neki egy
színházi képesújságot.
- Ni! - kiáltott fel valaki az ablakban. - Megy
el Schulze.
Odatódultunk az ablakokhoz. Bognár
következett szolgálatra, nem volt semmi
különös abban, hogy Schulze megy haza,
mégis, én is megnéztem magamnak.
Jó volt ezt látni: lépegetett a
hóban, már elhagyta a szökőkutat,
most beért a főalléba, és egyre
távolodott. Hullt, hullt a hó. A kopasz
ágakra fehér prém simult, a
vaslámpák tányérjára
fehér süveg nőtt, fehérség
borult a parkra, a szökőkút
deszkafedelére, a városkára, a
hegyekre, az egész világra. Véget
ért a sár korszaka.
Az árnyékszék ablaka már
jégvirágos volt, tele
gyönyörű mintákkal.
Nemsokára befagy a Gyöngyös. Ha egyszer
leesett a hó, meg is maradt a tavaszi
olvadásig; nem úgy, mint a
nagy-városokban. Megmaradt kint a földeken,
megmaradt a gyakorlótereken, az utakon, a
főépület előtt a kavicson, a
fasorokban, mindenütt. Márciusig,
áprilisig nem sározzuk be többé a
bakancsunkat. Tiszta és puha szőnyeget
terített lábunk elé az égi
kegyelem. Megbűvölve néz-tem ezt a
fehér, édesen szelíd és mégis
hatalmas varázslatot. A sűrű,
lankadatlan hópelyhek lassan belepték
Schulze elhagyott lábnyomait.