ottlik kool-aid acid test
"Arra gondoltam, hogy csak a bárgyú
szerencséjének köszönheti, hogy
most él.
- Megérte, te félbolond? -
kérdeztem.
Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt - mondta.
- Micsoda?
- Tudod - magyarázta -, láttam végig a
hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját,
végig. Össze-vissza a rengeteg
háztetőt. Egy vonat ment a
Ferencvárosi pályaudvar
tájékán. Tehervonat, huszonnégy
kocsival.
- Péter! - szóltam rá bosszankodva.
Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen
körül sem nézett odafönt a
tetőn, hacsak a recehártyája nem
készített valamilyen csodálatos
pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz - mondtam. - Inkább eredj vissza
Aliszhoz. Megharagítod.
- Á! - legyintett. - Dehogyis. Nem fontos. Nem
erről van szó. Azt kérdezted, hogy
megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem
hazudok én. Láttam tisztán az
egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott
karját hintáztatva a levegőben,
folyamatosan magyarázta.
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos
falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út
túlsó ablaksora vakon csillog a
napfényben. A Vár zöld teteje is
fényes. A Múzeummal átellenben
kinyitottak egy ablakot, s kócos nő
ásít és nyújtózik. A
redőnyök mögött alszanak. Valahol
szól az ébresztőóra. Öreg
utcaseprő kaszálgatja az úttest
szegélyét. Szinte hallani a seprő
sercegését. A harmadik emeleten
iskolásfiú könyököl,
kávésbögréjét
markolássza. Felhajtott gallérral száll
ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor
elő. Három uszályt is láttam,
lefelé úsztak a Dunán.
Takarítják a kávéházat. A
Vilmos császár utat némelyik
mellékutca ferdén keresztezi, a házak
egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A
sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad? - kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet,
apróra.
- Hát akkor rajzold le.
Szerény, szórakozott mosolya mögül
különös meggyőző erő
sugárzott. Most már én is láttam
Budapest háztetőit. A fényes
őszi hajnalban, az áttetsző
levegőég alatt borzongtak a kövek,
hatalmas némaságban terpeszkedett a
város a messzeségbe. Szennyes színei
egybefolytak. A nyugati látóhatár
megfeszült, mint egy fakókék vitorla,
mérhetetlen magasan. A folyam mentén
bérkaszárnyák horgonyoztak a híg
napfényben. És tetők,
kémények, tűzfalak szurtos,
széltépett, esővert rengetege.
- Igen - biztattam -, fesd le, amit
láttál!
- Minek? - nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy
rakás füstös pala-, cserép- meg
bádogdarab. - Vállat vont. - Ha ez
szép, akkor minden szép.
Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogy láttad.
- De minek? - kérdezte. - Mi szükség
van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy
láttam.
Egy kis cseléd szaladt át a
villamossíneken. A verebek odébb
ugráltak három arasszal.
- Hát Péter - sóhajtottam. - Valamit
csak kell csinálni az embernek az
életben.
- Miért? - kérdezte tágra meredt
szemmel. - Miért kellene?
Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk
egymásra. Kezet ráztunk, mert a
Kecskeméti utca sarkára értünk,
és elvált az utunk. Elnevettem
magam."
s allunk zold gozokben mig legcsonk lassan mallik
igy erkezik a dagaly es elborit allig