A Kovács-házaspár több évi
próbálkozással sem volt képes
összehozni egy gyereket, pedig az asszony
fürdőkúrán is részt vett.
Ezért végül úgy
döntöttek, hogy fölhívnak egy
céget, amelyik speciális
szolgáltatásként ilyen esetben
apahelyettesítő férfit küld a
házhoz, hogy az asszony végre teherbe essen.
Aznap, amikor az apahelyettesítő
érkezése esedékes volt, Kovács
úr megcsókolta feleségét, majd
így szólt: "Én akkor most megyek,
a fickó hamarosan itt lesz. "
Húsz perc múlva egy házról
házra járó gyerekfotós
becsöngetett Kovácsékhoz is, hátha
sikerül ott megrendelést kapnia
gyerekfénykép
készítésére.
- Jó reggelt asszonyom. Azért jöttem,
hogy. . .
- Jó reggelt! Nem kell magyarázkodni,
fáradjon be, már vártam magát -
vágott közbe Kovácsné.
- Igazán? - mondta a fotós. -
Nagyszerű! Tudja, én gyerekekre
specializálódtam.
- Igen, tudom, ezért is gondoltunk magára a
férjemmel. Jöjjön be, és foglaljon
helyet!
Majd néhány másodperc szünet
után, elpirulva, így folytatta:
- Nos, akkor hol kezdjünk neki?
- Ne aggódjon asszonyom, én mindent
elrendezek. Általában kettőt a
fürdőszobában, a kádban szoktam
csinálni, egyet a kanapén, és esetleg
még egy-kettőt az ágyon. Néha a
nappali szőnyegpadlóján is
remekül sikerül. Maga csak nyugodtan
lazítson!
- Kádban?. . . A nappali
szőnyegpadlóján?. . . Nem csoda, hogy
Géza és én nem boldogultunk. . .
- Ugyan asszonyom, ne tegyen magának
szemrehányást! Még mi, profik se
garantálhatjuk, hogy mindegyik sikerül.
Bár ha több helyzetben
megpróbálom, és több
irányból csinálom, akkor biztos vagyok
benne, hogy ön elégedett lesz az
eredménnyel.
- Te jó ég! Hiszen az rengeteg. . . -
kapkodott levegő után Kovácsné.
- Nézze asszonyom, az én
szakterületemen az embernek rá kell
szánnia a dologra az időt. Persze, én
örülnék a legjobban, ha mindenütt
5 perc alatt végezhetnék, de higgye el,
akkor maga nagyon csalódott lenne.
- Hát ami igaz, az igaz - dünnyögte el
magát Kovácsné.
A fényképész kinyitotta a
táskáját, és előhúzott
egy fotóalbumot.
- Nézze meg, ezt például egy busz
tetején csináltam.
- Te jó ég! - kiáltott föl
Kovácsné, és gyöngyözni
kezdő homlokát megtörölte a
zsebkendőjével.
- Nem akarok dicsekedni, folytatta a fotós, de ez
az ikerpár szerintem különösen
jól sikerült. Pláne, ha tudná,
milyen nehéz volt a dolgom a mamájukkal.
- Nehéz volt? - kérdezte Kovácsné.
- De még mennyire! Végül kénytelen
voltam elvinni őt a parkba, csakhogy boldoguljak
vele és rendes munkát tudjak végezni.
Ott egész csoport gyűlt körénk.
Egymást lökdösték, csak hogy
láthassák, mit kínlódom.
Legalább két órán keresztül
dolgoztam.
- Két órán keresztül?
- Igen, mert az asszony állandóan
kiabált meg sikoltozott. . . Emiatt viszont
egyszerűen képtelen voltam
összpontosítani. Lassan kezdett
besötétedni, ezért kapkodtam, és
gyorsan ellőttem egy sorozatot. Végül
egy mókus lemászott az egyik
fáról, és elkezdett a műszeremmel
babrálni, ezért inkább elpakoltam.
Kovácsné előrehajolt:
- Jól értem? A mókus rágta a. . .
izé, a. . . műszerét?
- Igen. Hát megérti, hogy nem hagyhattam
tovább elöl, nem igaz? Na, asszonyom, akkor
kezdjünk neki, ha ön is készen áll
rá. Én akkor fölállítom az
állványomat.
- Állványát?
- Természetesen! Hiszen gondoljon bele,
asszonyom, hát leszakadna a karom, ha azt a
fél kilót hosszan a kezemben kéne
tartani!
Asszonyom!
Mi van magával? Te jó ég! Ez a nő
elájult!