Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és
kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel
álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem
él,
s mint fán se nő egyforma két
levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez
összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva
ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő
volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe
hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot
ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott,
telefonált,
és szőtte álmát, mint színes
fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se
Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag
jövőben
akárki megszülethet már, csak ő
nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér
szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla:
„Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás,
szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva:
„Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a
jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se
vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.